Durica Katarina: Üveghattyú - könyvajánló

Törékeny életek - Veszteség és női cselekvőképesség Durica Katarina regényében.

A könyvajánló a széleskörű tájékozottságot segíti.

Női élettörténetek a színfalak mögött – ebbe az írói megközelítésbe illeszkedik Durica Katarina legújabb regénye, az Üveghattyú is. Élettörténetek, amelyeket először távolról, majd egyre közelebbről kapcsolnak össze az élethelyzetekből, társadalmi pozíciókból és női szerepekből adódó tapasztalatok. Nagyon mai és nagyon ismerős helyzetek ezek, sokszor annyira kézenfekvőek, hogy csak leírva eszmél rá az olvasó a jelentőségükre.

Az Üveghattyú egyik legerősebb rétege, hogy a veszteséget nem rendkívüli eseményként, hanem a hétköznapi életbe, a migrációba, a női szerepekbe, a kapcsolatokba és a társadalmi státusz változásaiba beépülő tapasztalatként mutatja meg. Miközben a regényben a halál és a gyász nagyon is konkrétan jelen van, számos olyan veszteséggel is találkozunk, amelynek nincs neve, nincs rítusa, és sokszor a környezet sem tekinti valódi veszteségnek. A kontextus önmagában is sokatmondó. A helyszín Brüsszel, Európa politikai és közéleti olvasztótégelye, amelynek tipikus figurái népesítik be a regényt: expatok, férjük munkája miatt kiköltözött, gyerekeiket nevelő családanyák, művészek, valamint a világ különböző pontjairól érkező húszas-harmincas fiatalok komoly karriertervekkel. A háttértörténetek különböző kulturális mintákat, női szerepeket és normákat villantanak fel. És velük együtt azokat a veszteségeket is, amelyek paradox módon éppen az új élet kialakításával párhuzamosan keletkeznek.

Mit veszítünk el, amikor új életet kezdünk?

A kivándorlás a regényben nem egyszerűen helyváltoztatás. Az otthon mellett elveszhet vagy átalakulhat a korábbi társadalmi státusz, a szakmai identitás, a kapcsolati háló, a nyelvi magabiztosság, a kulturális otthonosság és az az érzés is, hogy értjük a bennünket körülvevő világ szabályait. Különösen erős ennek generációs aszimmetriája. Az új országban felnövő gyerekek nyelvi magabiztossága és természetes otthonossága egyre inkább szembekerülhet szüleik otthonvesztésével és kívülállásával. Miközben a gyerek számára Brüsszel egyre inkább „otthon”, a szülőnek folyamatosan újra kell teremtenie a biztonság, az eligazodás és a kapcsolódás feltételeit. Közben a korábbi kötődések is átalakulnak: ami otthon maradt, már nem egészen ugyanaz, miközben az új hely még nem feltétlenül vált saját térré.

Ezek a veszteségek azért is érdekesek, mert jelentős részük társadalmilag kevéssé látható. Nincs hozzájuk búcsú, rítus vagy egyértelműen kijelölt gyászidő. Sokszor még maga az érintett sem feltétlenül veszteségként azonosítja őket. Az Üveghattyú egyik fontos kérdése ezért számomra az is: mely veszteségeket ismerjük el veszteségként, és melyeket kell szinte észrevétlenül magunkkal vinnünk tovább?

Három nő, három nézőpont

A regény három nő életútját szövi közvetlenül és áttételesen össze – végül a veszteségen és a halálon keresztül is. Különböző életkorok, társadalmi és kulturális helyzetek, eltérő női szerepek és lehetőségek találkoznak. Másképpen rendelkeznek autonómiával, kapcsolatokkal, biztonsággal és saját életük alakításának lehetőségével – és mást engedhetnek meg maguknak abból is, hogy felismerjék, kimondják vagy akár meggyászolják azt, amit elveszítettek. Az emlékek, az emlékké válás és a jelen realitásának átalakulása végigkíséri ezeket az élettörténeteket. A szereplők élete látszólag hétköznapi kihívások és praktikus megoldások mentén halad, majd a történetek fokozatosan elnehezülnek, egyre fajsúlyosabbá, veszélyesebbé és kiszámíthatatlanabbá válnak. A regény végén bekövetkező fordulat pedig különösen élesen veti fel a kérdést: mit ér egy élet, ki mondja meg, mennyit ér, és mitől függ egy ember életének értéke?

Közel kerülni a halálhoz

A halállal kapcsolatos társadalmi averziók, távolságtartás és elidegenedés, valamint a halál megkerülhetetlen természetessége közötti, korunkra jellemző feszültséget a regény különösen érzékletesen mutatja meg a temetkezési vállalkozás ravatalozójának recepcióján dolgozó, kiköltözött családanya tapasztalatain keresztül. A halál egyszerre válik hétköznapivá és marad megrendítő. A történet közben szinte észrevétlenül kapunk olyan, a halált és a gyászt normalizáló alapinformációkat, amelyek nem didaktikus tudásanyagként, hanem megélt helyzeteken keresztül érkeznek. A gyász egyéni megélései nagyon eltérőek, a búcsúzás és a gyász kifejezési formái nagyon különbözőek lehetnek. Másképpen viszonyulunk egy idős ember halálához, mint egy fiatal, balesetben meghalt emberéhez. Láthatóvá válik, hogy még annak is, aki nap mint nap halottakkal és gyászoló családokkal találkozik, vannak olyan helyzetek, amelyek áttörik a szakmai rutint: a főszereplő például maga is megrendül, amikor gyereket lát gyászolni. Ez a perspektíva egyben arra is rávilágít, mennyire ambivalens a mai társadalom viszonya a halálhoz. Miközben igyekszünk távol tartani magunktól, egész szolgáltatási rendszereket építünk köré.

Amikor a halál szolgáltatássá válik

A regény betekintést enged a halállal kapcsolatos rítusok és a fogyasztói társadalom összefonódásába is. Számomra ez különösen izgalmas kérdést vet fel: hogyan lehet valóban részesévé válni a búcsú és a gyász rítusainak anélkül, hogy a részvételt azonosítanánk a fogyasztással? A temetkezés egyszerre rítus, szolgáltatás, üzlet és érzelmileg rendkívül megterhelő helyzetek sorozata. A regény jól érzékelteti azt az ellentmondást is, hogy a halállal kapcsolatos „iparágakban” dolgozók számára a halál rutinná, munkafolyamattá és szervezési feladattá válhat, miközben a személytelenítés és a szakmai távolságtartás önmagában nem feltétlenül rendezi a saját halandóságukhoz, veszteségeikhez vagy halálfélelmükhöz való viszonyukat. Sőt, hosszú távon éppen ennek rendezetlensége válhat a megterhelődés és a kiégés egyik forrásává.

A kérdés ezért nemcsak az, hogyan találkoznak a regény szereplői mások halálával, hanem az is, mit kezdenek a saját feldolgozott és feldolgozatlan veszteségeikkel. Hogyan küzdenek meg velük, hogyan alakítják át őket, és milyen döntéseket hoznak közben saját és mások életének értékéről?

Ki mondhatja el egy nő történetét?

Az Üveghattyú olvasmányos és fordulatos élettörténeteken keresztül vezet végig ezeken a kérdéseken és a sokszor kimondatlanul remélt felismeréseken. Nem mindenütt ugyanolyan finoman: néhol a regény direktebben üzen annál, mint amit a történet önmagában is képes lenne megmutatni, máshol éppen egy-egy érdekes társadalmi vagy lélektani helyzet marad kissé elnagyolt. A szövegben visszatérően előforduló elírások is zavaróak, bár a történet lendülete többnyire továbbviszi az olvasót.

Van ugyanakkor a regénynek egy erős hitvallása is: az írás maga is cselekvés. A női történetek elmondása ebben az értelemben nem pusztán irodalmi gesztus, hanem a patriarchális társadalommal, a nők elleni erőszakkal és elnyomással szembeni fellépés egyik formája. És itt kapcsolódik össze a regény női és veszteségnarratívája: nem mindegy, hogy valaki csupán elszenvedője és hordozója saját történetének, vagy lehetősége van annak értelmezőjévé és elbeszélőjévé is válni.