A demokrácia életbentartásának veszteségei

Péterfi Ferenc beszélgetése Kánya Kingával, a Rendszerváltók veszteségei platform egyik kezdeményezőjével.

Köszönjük az interjút a Civil Rádiónak, amely évtizedek óta aktívan tesz az állampolgári tudatosság és cselekvés, tájékozottság előmozdításáért!

„Nem lehet romokra építkezni”

A veszteségtudatosság a társadalmi szolidaritás alapja

Az elmúlt tizenhat évben sokan dolgoztak Magyarországon a demokráciáért, közösségekért és társadalmi ügyekért. Közben azonban olyan veszteségek halmozódtak fel, amelyekről kevés szó esett, és amelyek feldolgozására alig volt lehetőség. A Napfogyatkozás Egyesület és a Civil Kollégium Alapítvány közös kezdeményezéseként létrejött Rendszerváltók veszteségei platform ezt a hiányt szeretné pótolni. Kánya Kingával, szociológussal, veszteségkutatóval és a program szakmai vezetőjével beszélgettünk arról, miért nem lehet új társadalmat építeni a feldolgozatlan veszteségekre.

Honnan indult a Rendszerváltók veszteségei platform ötlete?

A Napfogyatkozás Egyesület közel huszonöt éve foglalkozik veszteség- és gyászfeldolgozással. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy számunkra a veszteség nem kizárólag a halálesetekhez kapcsolódik. Életünk során folyamatosan érnek bennünket olyan veszteségek – kapcsolatokban, közösségekben, munkában, identitásban vagy jövőképben –, amelyek ugyanúgy hatnak ránk, mégis ritkán kapnak figyelmet.

A Civil Kollégium Alapítvány pedig évtizedek óta közösségszervezéssel és demokratikus részvétellel foglalkozik. A két szervezet találkozásából született meg a gondolat, hogy azoknak is szükségük van veszteségfeldolgozásra, akik hosszú éveken keresztül társadalmi ügyekért, a demokráciáért vagy közösségekért dolgoztak.

Az elmúlt tizenhat év rengeteg áldozatot követelt. Sikertelenségek, méltánytalanságok, folyamatos bizonytalanság, kapcsolatok sérülése, kiégés, reményvesztettség – ezek a tapasztalatok sok ember életében felhalmozódtak. Miközben folyamatosan cselekedtünk, nagyon kevés lehetőségünk volt arra, hogy megálljunk, és végiggondoljuk, mi történt velünk.

Ezért lett a program alcíme: „A gyógyulástól az újjáépítésig.” Mert nem lehet romokra építkezni.

Miért éppen most vált ennyire fontossá ezekkel a veszteségekkel foglalkozni?

Az elmúlt években sokan túlélő üzemmódban működtek. Ilyenkor az ember természetes módon háttérbe szorítja a saját veszteségeit. Egyszerűen nincs rá kapacitása, hogy foglalkozzon velük. A cselekvés válik elsődlegessé. Most azonban sokaknál mintha kinyílt volna egy szelep. Többen számoltak be arról, hogy hirtelen erős érzelmek jelentek meg bennük: sírás, megkönnyebbülés, düh vagy éppen bizonytalanság. Ezek nem csupán egy aktuális politikai esemény következményei, hanem sok év alatt felhalmozódott veszteségek felszínre kerülései. A veszteségekhez gyakran csak később férünk hozzá.

Sokan a választási eredményekhez kapcsolják ezt a kezdeményezést. Ennél szélesebb a cél?

Sokkal. Mi nem szeretnénk rangsorolni a veszteségeket. A veszteségtudatos szemlélet egyik alapelve, hogy minden veszteség érvényes, még akkor is, ha különböző emberek ugyanazt a történelmi helyzetet egészen másként élik meg.

Ez nem politikai állítás, hanem társadalmi. Ha nem tudjuk elfogadni, hogy a másik ember is veszteségeket él át – még akkor sem, ha azok különböznek a mieinktől –, akkor nagyon nehéz valódi párbeszédet vagy együttműködést kialakítani. Éppen ezért hosszabb távon szeretnénk olyan tereket létrehozni, ahol a veszteségek kölcsönös elismerése válik a társadalmi párbeszéd alapjává.

Mit jelent a veszteségtudatosság?

Azt, hogy képesek vagyunk felismerni, megnevezni és elfogadni saját veszteségeinket. Ez sokkal több annál, mint hogy beszélünk a gyászról. A veszteségtudatosság aktív, cselekvő folyamat. Megállunk, ránézünk arra, mi történt velünk, és tudatosítjuk, hogy ezek a tapasztalatok hogyan hatnak a jelenlegi működésünkre.

Nagyon sokszor azt látjuk, hogy az emberek valójában a veszteségeiket cselekszik ki. Dolgoznak, szerveznek, új projekteket indítanak, még többet vállalnak – miközben a feldolgozatlan veszteségek továbbra is jelen vannak. Rövid távon ez működhet, hosszabb távon azonban gyakran kiégéshez, konfliktusokhoz vagy a közösségek fenntarthatatlanságához vezet. A veszteségtudatosság éppen ezért nem a cselekvés ellentéte, hanem annak előfeltétele.

Hogyan zajlik egy veszteségfeldolgozó műhely?

Egy alkalmon általában 12–15 ember vesz részt. A közös munka egy idővonal felépítésével kezdődik. A résztvevők ezen jelenítik meg az elmúlt tizenhat év számukra meghatározó eseményeit és veszteségeit. Ahogy ezek egymás mellé kerülnek, kirajzolódik egy közös történet. Sokan már ennél a pontnál megfogalmazzák, hogy nem is gondolták volna, mennyi minden történt velük.

A műhely második részében kisebb csoportokban beszélgetnek arról, hogy számukra melyek voltak a legfontosabb élmények, majd egy közös érzelemkörben mindenki megfogalmazhatja, milyen érzésekkel van jelen. Nincs jó vagy rossz érzés. Van, aki dühöt él meg, más megkönnyebbülést, reményt vagy bizonytalanságot. Ezek mind legitim reakciók. A cél nem a gyors megoldás, hanem az, hogy a résztvevők kezelhetőbbé és érthetőbbé tudják tenni saját történeteiket.

Ez inkább közösségépítés vagy veszteségfeldolgozás?

Mindkettő. A veszteségen keresztüli kapcsolódás nagyon különleges tapasztalat. Amikor az emberek rájönnek, hogy nincsenek egyedül a megéléseikkel, akkor nemcsak saját történetük válik érthetőbbé, hanem a közösséghez való kapcsolódásuk is megerősödik.

A veszteség nemcsak elválaszthat bennünket egymástól. Össze is köthet.

Miért neveztétek platformnak ezt a kezdeményezést?

Mert nem egyetlen programról van szó. Olyan felületet szeretnénk létrehozni, ahol különböző közösségek, mozgalmak és szervezetek saját veszteségeikkel tudnak dolgozni. Lesznek nyitott, egyalkalmas műhelyek, tízalkalmas zárt veszteségfeldolgozó csoportok, valamint szervezetek számára kialakított folyamatok is. A cél az, hogy a veszteségfeldolgozás ne rendkívüli esemény legyen, hanem a közösségi működés természetes része.

Mit szeretnétek, hogy magukkal vigyenek azok, akik részt vesznek ezeken a műhelyeken?

Azt a felismerést, hogy a veszteségeink nem gyengítenek bennünket attól, hogy szembenézünk velük. Éppen ellenkezőleg. Ha hozzáférünk hozzájuk, ha tudunk róluk beszélni, ha képesek vagyunk elfogadni a saját és mások veszteségeit is, akkor újra cselekvővé válhatunk.

Ez nemcsak az egyéneknek fontos. Ez a közösségek, a civil szervezetek, a mozgalmak és végső soron a demokratikus társadalom fenntarthatóságának is egyik alapfeltétele. Mert a veszteségtudatosság nem csupán a gyógyulás eszköze – a társadalmi szolidaritás kultúrájának alapja is.

Következő veszteségfeldolgozó műhelyek

Online, 2,5 órás alkalmak