Émelyegve ébredt, szemét felnyitotta,
körülötte sötétségbe öltözött a szoba.
Fülébe halvány légyszárny sem suhogott,
a sűrű korom lomha vállán kucorgott.
Ólom-lábát vonva felemelte,
s a mérhetetlen némaságba feledkezve,
tágra nyílt pupillái nem akartak látni,
a fekete porfüggöny alól valaha kiállni.
A siketítő csendben, váratlan pillanat,
lágy dallamon át egy picinyke rés hasadt.
Billentyűről billentyűre lépkedett,
mint kimerült apó, a zúgó, elhaló
zongoraének. Kecses ujjakra érkezett
fénysugár, s a súlyuktól hervadó
hangjegyek, lassan életre keltek.
Szaporábban kezdtek futni, fel-alá
a fullasztó levegőben, s a lelket
eleven dulakodásba hívva elhagyták.
Pergő ujjak csattantak, fennhangon
szólt a harag a repedező lanton.
Szíve remegése késztette fellépésre,
Így karját nyújtva, az ujjakat táncra kérte.
Lépett jobbra, majd balra vett irányt,
A reflektor követte a páros haramiát,
Míg a zongora magában dúdolta dalát.
Kérlelte az ujjakat, mitöbb, a halált,
Hogy mozduljanak, hadd oszlana a korom,
S mint messzeségből világítótorony,
Felgyúlna a régmúlt nevetés. Holott...
A fehér kéz nem játszott soha dalt,
A vágy-keringő éjsötétben ragadt,
Bánat sem zümmögött többé.
Nem nézett már szemhéjai mögé,
feküdt, s elnyelte a sötét szobát,
Minek falai közt vetette el sorát,
Lélegzetét tüdejében tartva.
A telített helyet egymagában hagyva,
várta, s vágyta a várakozást újra,
hogy a koromban ismét zongora dúlna.
Hónapokig méregette a csendet,
hátha felmorajlik. De sosem tette.
Piciny ablak nyílt, növények hátán
kúszott a nap. Megsimította a párkányt,
s betért a lassan gomolygó ködbe,
majd a magányt kedvesen költve
keringett. Megtörölte bágyadt szemét,
a kis fali réshez motoszkált, eképp
a kinti csengés, most halk kacajt formált,
s az elnyúzott köd, ezúttal oszlani próbált.
