Épp ma múlt száz éve a keserű, kínzó nap,
Kiment az árva a sírhoz, hol apja nyugodhat.
Behunyja szemeit, elmondana egy imát,
De mire már kinyitja, tavasz lelke őszre vált.
Virágok éke már gyászt szól, s maga is haldokol,
Pataknak lágy víze háborgó tengerként tombol.
Fáknak friss nektárja haldoklásnak száraz könnye,
Madarak ezüst dala kínszenvedés gyászéneke.
A nap is letűn, váltja sötét felhők förtelme
Esni kezd, de nem eső... ősink fagyott gyászkönnye.
Kétségbeesett farkas-sikoly kiált a tájba
Téren s időn át mindent áthat pokoli kínja.
Segítségért nyöszörög a bátor és hű farkas,
Ki ezer éve, hogy e földet vérével oltalmaz.
De nem is csak e földet, nem csak saját falkáját,
Védte szomszédait is, s befogadta sok faját.
Szembeszállt értük is ő, bármilyen nagy vadakkal,
Ezer égő sebbel is, de küzdött az ádázzal.
Nem kért sosem hálát (s ha kapott, csak hamis szóban)
Majd felébredt ezer ármány gyilkos béklyójában.
De ki árthatott ily jónak? Kitől az álnok csel?
Lám, kit fiadként óvtál, láncaidért ő felel.
S hangod elnyomják, csak hazug károgásuk marad,
Tehetetlen kell tűrnöd ahogyan megcsonkítnak.
Kitépték karmaid s elvettek mindent, mit lehet,
Tavasz cseppnyi reménye csak, mi élteti lelked.
Mégis túlélted, s élsz azóta is, semmit sem feledve,
Száz év múltán is, de él tavasz dicső reménye…
De azóta csak ősz van s hideg tél hegyes pusztán,
Csak szívünk égő kínja jelzi, máshol tavasz jár.
Itt nem rügyeznek erdők, nem zeng vidám madárdal,
Száz év után is, csak keserű jég, mi lezuhan.
De a felhők most foszlanak, mindjárt feljő a nap!
S remény zöld nedűjétől éled újjá a farkas.
Újjá és teljessé, mint elárulása előtt,
Megtérül majd minden kín, mi száz év alatt gyötört.
Szemeim előtt fényes napfelkelte tündököl,
Érzem nem tart soká, s a tavasz újra ránk köszön.
A fák élednek, virágaink ünnepet hirdetnek,
Patak lágy hangja, madár víg dala ismét zengnek.
