És nem marad más, üres csend,
Idegesítő, furcsa, katonás rend,
És a félelem, hogy mindjárt felborul,
S csak a semmi maradt makacsul,
Üres magánnyal telt, fekete színözön,
Égető folt szürkülő bőrömön,
Csak hamuvá vált furcsa fémlemez,
Mely ellen szívem folyton védekez,
Majd hirtelen szépen lassan megszakad,
S a torkomon e hang örökre fennakad.
Rend, s benne ezer szétszórt gondolat,
Sok halott nevetés, s a végső alkonyat,
Te, a mosolyod, a dühöd, a csended,
Mely most végleg rejteket lelt benned,
Nagy hangzavarral bevackolt testedbe,
S veled porlad bele e fájdalmas rendbe,
Magába zárva a benned túláradó szót,
Azt a rengeteg, már nem kimondhatót,
Már csak a hiány visít szüntelen,
Lyukat vágva törékeny lelkemen.
Te sötétbe burkolva, vele eggyé lettél,
S ezzel annyi embert, színtelenné tettél,
Én pedig maradtam színes, szívetlenül,
Ki most minden elől félve elmenekül,
Mert a színek csak átlátszó üveglapok,
S nélküled átrohannak rajtam a napok,
Nevet, zeng ez a vidám kis hadsereg
S az én szívem már nem is kesereg,
Csak csendben eltemetik veled,
Nem is baj, legalább ő ott lesz neked.
