Az abortuszról gyakran vélemények, érvek és ellenérvek mentén folyik a párbeszéd, miközben sokkal kevesebb figyelem jut azokra a nőkre, akik ezt átélték.
Azzal pedig sokan nem is számolnak, hogy mit jelenthet mindez hónapokkal, évekkel vagy akár évtizedekkel később. Ez egy olyan téma, amelyről nehéz úgy beszélni, hogy közben ne jelenjen meg az ítélkezés lehetősége is.
Az abortusz nem új jelenség: a nők életének mindig is része volt, mégis hosszú időn keresztül leginkább hallgatás, megbélyegzés, és szégyen övezte. Bár ma már jóval nyíltabban beszélünk róla, az abortuszt átélt nők továbbra is tarthatnak attól, hogyan vélekednének róluk a környezetükben, ha tudnák róluk, hogy min mentek keresztül. Miközben társadalmi, politikai, erkölcsi vagy egészségügyi kérdésként sok szó esik az abortuszról, az érintett nők érzéseiről és az esetleges veszteségélményről jóval ritkábban beszélünk.
Hol tartunk ma?
Fontos kimondani: nem minden nő éli meg veszteségként az abortuszt, és nincs egyetlen „helyes” érzés vele kapcsolatban. Jelen lehet megkönnyebbülés, fájdalom, szomorúság, harag, szégyen, bűntudat vagy bizonytalanság – akár egyszerre is.
Az abortuszhoz kapcsolódó tapasztalatok ugyanakkor gyakran láthatatlanok, és az el nem ismert gyász megélését hozzák felszínre. Hiszen hogyan gyászolhatok valamit, amiről én magam döntöttem? Van egyáltalán: van jogom szomorúnak lenni? Megélhetem veszteségként azt, ami történt?
A csoportokba érkező nőktől gyakran hallok hasonló mondatokat:
„Azt hittem, ezt már rég lezártam.”
„Azt hittem, ennyi év után már nem lesz rám hatással.”
„Senkinek sem tudtam elmondani.”
A bűntudat mellett nagyon erősen megjelenhet a szégyen is. Nemcsak az foglalkoztatja az érintett személyt, hogy jól döntött-e, hanem ennél mélyebb kérdések is felvetődnek: mit mond el rólam az, hogy képes voltam meghozni ezt a döntést? Milyen ember vagyok ettől?
Ehhez társulhat az abortuszt övező stigma is. Ha valaki attól tart, hogy a környezete elítéli, könnyen dönthet úgy, hogy inkább hallgat.
A hallgatás pedig elszigetelhet: miközben más veszteségek esetén természetesnek tartjuk, hogy az ember támogatást és együttérzést kapjon, itt előfordulhat, hogy még a hozzá legközelebb állók sem tudják, min megy keresztül. Idővel a kívülről érzékelt vagy megtapasztalt ítélkezés belsővé is válhat, és az érintett saját magával szemben lesz a legszigorúbb.
Pedig az abortusz ritkán értelmezhető önmagában, az élethelyzet nélkül, amelyben megtörtént. Lehet mögötte kiegyensúlyozatlan párkapcsolat, egzisztenciális nehézség, a már meglévő gyermekekért érzett felelősség vagy számos más körülmény. Sok esetben nem két egyformán jó lehetőség közül kell választani, hanem egy olyan helyzetben kell dönteni, amelyben egyik út sem könnyű. Később mégis gyakran maga a nő viszi tovább a felelősség, a bűntudat és a szégyen terhét.

Mit adhat egy csoport?
Az abortuszt átélt nőknek szóló csoportban nem az egykori döntést ítéljük meg vagy értékeljük újra. Sokkal inkább lehetőséget teremtünk arra, hogy végre felszínre kerülhessen mindaz, ami addig kimondatlan maradt.
A csoport legfontosabb alapja a titoktartás: ami ott elhangzik, az ott is marad. Olyan bizalmi és elfogadó közeget teremtünk, amelyben a résztvevők a saját tempójukban beszélhetnek arról, amin keresztülmentek, és az ehhez kapcsolódó érzéseikről. A beszélgetések mellett különböző gyakorlatok segítik a feldolgozás folyamatát.
Sokan félnek attól, hogy mindez „feltépi a régi sebeket”. Valóban: a múlttal való találkozás lehet fájdalmas. De egészen más úgy átmenni ezen, hogy ezúttal van ideje, tere és megtartó közege a fájdalomnak, és nem kell elrejteni vagy elnyomni.
Különleges ereje van a sorstársi közösségnek is. Nem kell megmagyarázni, hogyan fájhat valami, amiről az ember maga döntött. A résztvevők hasonló tapasztalatokkal érkeznek, ezért sokszor olyan megértést és elfogadást tudnak adni egymásnak, amelyet máshol nem kaptak meg. Mások sorsának ítélkezés nélküli meghallgatása pedig közelebb vihet ahhoz is, hogy valaki önmagára és a saját múltjára együttérzően tudjon tekinteni.
Kik szoktak érkezni?
Nincs tipikus résztvevő. Van, aki nemrég élt át abortuszt, más tizenöt vagy akár több mint húsz éve hordozza magában annak emlékét.
Van, akinek nincs gyermeke, másnak az abortusz után született gyermeke, és többgyermekes anyák is érkeznek. Előfordul, hogy egy újabb veszteség hozza felszínre a régi érzéseket, máskor egy párkapcsolati krízis vagy a menopauza időszaka. Utóbbi különösen nehéz lehet akkor, ha valakinek végül nem született gyermeke: a gyermekvállalás lehetőségének lezárulásával egy évtizedekkel korábbi választás is egészen más jelentést kaphat.
És van, aki egyszerűen elfáradt abban, hogy olyan régóta cipeli magával a múltját: szeretné végre elmondani valakinek, hogy min ment keresztül, és megtapasztalni, milyen az, amikor magyarázkodás és ítélkezés helyett megértést kap.
Mi változhat?
Egy gyászcsoportban nem az a cél, hogy a végére elfelejtsük vagy meg nem történtté tegyük a múltat. Ami megtörtént, az az élete része marad. A cél inkább az, hogy idővel már ne ugyanazzal az erővel befolyásolja a jelent és a mindennapokat.
Korábbi csoportjaim résztvevői arról számoltak be, hogy könnyebbnek érzik magukat, csökkent a bűntudatuk, kevésbé szigetelődnek el, és másképpen, együttérzőbben tudnak önmagukra és a környezetükre tekinteni. A változás nem azt jelenti, hogy többé nem fáj, vagy hogy mindent sikerült „lezárni”. Sokkal inkább azt, hogy már nem kell folyamatosan küzdeni azzal, ami volt.
Abortusz után ennek különös jelentősége lehet, hiszen a személyes veszteségélmény mellett valaki hosszú éveken át hordozhatja az abortuszhoz kapcsolódó stigma és a saját önítéletének súlyát is. A feldolgozás egyik fontos része ezért az is lehet, hogy idővel külön tudja választani mások véleményét attól, ahogyan ő maga tekint saját magára és arra az élethelyzetre, amelyben egykor döntenie kellett.
Összegzés
Az abortuszról való nyíltabb beszéd nem azt jelenti, hogy minden abortuszt veszteségnek vagy traumának tekintünk. Sokkal inkább azt, hogy elfogadjuk az érintett nők érzéseinek sokféleségét, és nem akarjuk kívülről meghatározni, mit kellene érezniük.
Így kezdődik a gyászmunka: amikor ítéletek helyett megpróbáljuk megérteni, milyen élethelyzet állhatott egy-egy döntés mögött, és teret adunk annak, hogy az abortuszt átélt nők a saját érzéseikről, a saját szavaikkal beszélhessenek. A csoportokban így a hallgatás helyét lassan átveheti a kimondás, a szégyenét pedig az elfogadás.










