Csendben lépek be az ajtón. Nincs nesz, mocorgás, nincs széles mosoly vagy csillogó szempár.
Évtizedeken át ott voltak velem, hol egy, hol kettő, néha öt vagy tíz is. Első albérletembe még nem mertem, de a másodikba már vittem magammal az örökbefogadottat, a fényes, puha szőrűt, majd később a sínek közül mentettet. Aztán saját lakásomban megvalósítottam az álmom: jött a vemhes vad, a sérült vörös, az elütött, a bántalmazott, a sebesült, az altatásra ítélt. Sok költözést és utazást együtt éltünk meg. Lemondásokkal járt az eltelt huszonöt évem, nem volt igazi nyaralás vagy utazás, mindig futás haza időre, mert séta van, vagy korán kelés, hogy időben elindulj. Mindig első helyen álltak, mindegy hányan voltak. Felelős voltam.
Amikor magadhoz veszel egy állatot, tudnod kell, hogy ez milyen hatalmas változás az életedben, milyen elképesztő odaadás. Bármilyen testben is van a lélek, összetartoztok, s nem kevesebb ő soha, mint te, vagy a te gyermeked. Más az arca, más a hangja, de ugyanúgy dobban a szíve, és érez ő is, talán jobban is, mint az emberek nagy része. Minden nap velük éled a sorsod, mert ez a sorsod. Ezt választottad. Várnak az ajtóban, a kapuban, lihegnek, csaholnak, vakkantanak, bürrögnek, trilláznak, bökdösnek, tapicskolnak, csóválnak, sziszegnek, tekeregnek a lábadnál. El nem felejthető érzés, amikor éjjel arra ébredsz, hogy a nyakadhoz kucorodik, vagy a tűzijáték alatt az öledben, a pulóvered alatt reszket. Számít
rád.
Keresem a fényképeket, s most látom, hogy nem sok van. Mert van még idő, majd lesznek képek, jó képek. No meg, minek annyi abból, hiszen úgyis minden nap itt vannak velem, látom őket. De hirtelen mindennek vége, fénykép nélkül. Csak a szívemben és az emlékeimben élnek már. Olyan gyorsan eltelt ez a huszonöt év, egy pillanat volt csupán. Eltávoztak, meghaltak, elmentek, átalakultak, elhagyták a testüket.
Jó hinni, hogy Istennél vannak.
Most megszűnt minden. A takaró összehajtva, a játékok egy dobozban. Etetőket elmostam. Az alvós fekhelyen senki nincs, hiába nézek oda naponta többször is. Ki kellene mosnom. Az alomládából nem jön kaparás, pedig szinte hallom: fülelek, figyelek. Nem értem, miért nincs ott ő. Több évtized után most először nem követ a tekintetével senki, nem áll mögöttem csendben várva az ételt. Nem ül a mosdó elé, ha kilépek, nem botlom belé. Nem ugrik az ölembe,ha írok, és nem bújik be a ruhásszekrénybe, vagy a könyvek mögé. Nem fekszik a fekete nadrágomra és nem érzem a hideg orrát a kezemen. Lassan tudatosul bennem, hogy most először senki, senki nincs velem. Nem nézhetek már a szemébe, csak emlékezhetek az utolsó pillanatunkra, ahol a szemébe nézve elmondtam: „köszönöm, hogy velem voltál”.
Újra ismerős hangok, odanézek – csak az emlékét látom. Látni akarom. Már nem kell elpakolnom. Minden úgy van ott, ahogy hagytam. Azért visszanézek megszokásból, bezártam-e a ruhásszekrény ajtaját, de már nem számít. Éjjel sem lépek le egyből az ágyról, hiszen ott fekszik mellettem a sötétben, úgysem megy arrébb. Aztán már nem tudok aludni. Egyedül vagyok az űrrel. A szívem tele fájdalommal. Könnyeim áztatják a pólót, tegnap még rajta feküdt. Majd azt is kimosom.
Szerző: Bartók Boglárka, gyászcsoportvezető
Kapcsolódó cikkek
