Mikulás
Telefonon kaptam a hírt – csak két szó volt: végstádiumú leukémia.
Máig emlékszem, hol álltam akkor, a telefonnal a kezemben: a szőnyeg kockáit bámultam és a harmincéves szőnyeg, a fotelek, a könyvespolc, a gyerekkorom óta ismert tárgyak épp oly valószínűtlenné váltak hirtelen, mint ez a két szó: végstádiumú leukémia.
A valószínűtlenségben lebegtem.
De hát az orvosok mindig össze-vissza beszélnek, ijesztgetnek. Hogy valami van Annával, én is tudtam. Nem véletlenül csináltam neki a frissen préselt leveket hetek óta – vittem be még a munkahelyére is. És nagyon kértem, hogy ne vállalja el a hétvégi bébiszitterkedést az ötgyerekes baráti családnál, mert a végén még komolyan beteg lesz.
Még komolyan beteg lesz. A végén.
Igen, azt meg tudják állapítani, hogy leukémia. De hogy végstádiumú?! Hogy lenne az, amikor még csak most kezdődött?!
„Beleegyezett a kemoterápiába, a kedvünkért, de csak a csoda segíthet” –mesélte a húga. „ Azt mondta, visszaimádkoztuk, pedig már látta a fényt az alagút végén.”
Hálás voltam – hálásak voltunk. A csoda segíthet és biztos, hogy lesz csoda! Különben is, az orvosok mindig rosszul mérik fel – mindig rövidre szabják. Ráadásul Anna nem olyan, mint a többi ember. Anna csak egy van és ő bizonyíték lesz a csodára!
Jött a tavasz, és Anna még mindig élt! Bírta a kezelést. Nem volt rosszabbul.
Tavasz volt és megvettem José Carreras önéletrajzi könyvét. Carreras is leukémiás volt valaha, de legyőzte. Nem csak legyőzte, hanem a színpadra is visszatért. Már évtizedek óta van azóta is színpadon. Pavarotti időközben meghalt, de Carreras még mindig fellép, még mindig turnézik. Annának nem kell majd fellépnie. Dolgoznia sem kell majd ezután: pont nyugdíjba mehet. Csendes nyugdíjasévek a szerettei körében: ezt kívánjuk neki. És magunknak. Vagy magunknak?
Ő pedig csinálja. Végigcsinálja. Nem csak a mi kedvünkért, hiszen olyan szép az élet! Újra szép lesz –
majd. Nemsokára.
Na, ugye, megmondtuk! Nyárra ki is engedték a kórházból! Nem tudnak ezek az orvosok semmit! Persze, sejtenek – és sok mindent tudnak is –, de kár volt végstádiumról beszélni. Mi szükség volt rá! A kemóra, igen, arra szükség volt. Beláthatjuk, hogy a frissen préselt levek egy pont után nem segítenek.
De most vége, egyelőre vége. Anna kint van, felváltva a húgáéknál és a barátnőjééknél, a nagy kertes házban. Legjobban az almafák között szeret üldögélni, a régi hintaágyon. Mindkét helyen lehet látogatni. Beszélgetünk. Kezd úgy kinézni, mint a betegsége előtt. Kinőtt a haja is.
Ősszel Anna újra kórházba kerül. Lefogy. Szenved. A tüdeje nem bírja az újabb kemót – nem kap levegőt. Kezdem érteni a dolgokat. Annának ez szenvedés, csak szenvedés. A mi kedvünkért – ne!
A mi kedvünkért ne…
Csontsoványra fogyottan, a nyárról megmaradt, napbarnította bőrével és rövid, ezüstfehér hajával úgy néz ki, mint Gandhi. Egy női Gandhi. A bölcs, a szeretet osztogató. Aki mindent tud már.
Be vagyunk osztva mi, hozzátartozók, hogy ki mikor megy be segíteni. Az enyém a csütörtök ebédidő.
Most csütörtökön Mikulás lesz! Mikulás… A mikuláscsomagnak varázsa volt, gyerekkoromban. Készítek Annának egy mikuláscsomagot – örülni fog. Mi legyen benne? Mandarin…
Hirtelen ötletem támad! Felvágok egy világoskék lapot tizenkét csíkra, és mindegyikre kívánságokat írok.
„Meg akarok gyógyulni.”
„A szlovén tengerparton szeretnék nyaralni.” (Szlovéniában lakott egy másik húga.)
„A Margitszigeten szeretnék sétálni.”
Egy bátor elhatározással az egyik csíkra ezt írom:
„Egy gyönyörű, virágos réten szeretnék sétálni – a túlvilágon.”
Tizenkét kívánság van, és csak egy „ilyen”. Beteszem a mikulászacskóba, a mandarin mellé.
„Anna, hoztam meglepetést Mikulásra! Kinyitom, de ne nézz bele, csak húzz egyet. De csak egyet!”
Tizenkét csík van benne, összevissza. Mindegyik egyforma hosszú és világoskék.
Anna kihúzza, olvassa: „Egy gyönyörű, virágos réten szeretnék sétálni – a túlvilágon.”
Egymásra nézünk, szótlanul. Ezt húzta – pont ezt… Ezt választotta. Értem. Értjük egymást.
A Nagyvárad téren rossz metróra szállok.
Többször szálltam már rossz metróra Annától kijövet, hát akkor ma főleg – azt sem tudom, hol vagyok.
Bemondanak valamit. Ja, egy megállót: metrón vagyok. Népliget.
„Népliget?” Itt vissza kell fordulni… Nem Népliget. Nem is Margitsziget!
Hol van vajon az a gyönyörű, virágos?
Felhívom Anna édesanyját. Mostanában nagyon jól támogatjuk egymást. A múltkor említett egy könyvet, hogy olvastam-e, halálközeli élményekről. Kölcsönkérem.
Megtaláltam a könyvben a gyönyörű, virágosat! Ide készül Anna. Bármikor indulhat.
Már tudom, hogy ott jó helyen lesz. Fog kapni levegőt. Nem csak az az egy fa lesz, amit a kórház ablakából lát, hanem bármennyi. És rengeteg virág. Madárdal.
Azelőtt mindenért sírva fakadtam. Leejtettem egy csészét és zokogásban törtem ki. A férjem berohant a konyhába, rám nézett és elmosolyodva kérdezte: „Mi van, ki meghalt?” Nem tudott tökéletesen magyarul, de jól mondta: igaza volt.
„Senki. De szerettem ezt a csészét.”
„És azt gondoltad, mindig maradni fog?”
„Igen. Erre számítottam.”
Korábban egy csészéért is – most a temetésen sem volt sírhatnékom. Szikrázóan sütött a nap, tiszta, kék volt az ég. Anna pedig a gyönyörű, virágos réten sétált, ahová annyira vágyott.
***
December 19-én José Carreras fellép Budapesten, az Arénában. Megyünk, meghallgatjuk, a gyerekekkel. Ezt kaptuk Mikulásra.
* **
„Amit ott láttam, kimondhatatlanul szép volt: káprázatos táj tele olyan virágokkal és növényekkel, amelyeket nem is tudnék megnevezni. Olyan volt, mintha az egész több száz kilométerre lenne, mégis minden részletet láttam, ráadásul szemüveg nélkül, pedig a való életben rossz a látásom. Egyszerre volt nagyon messze, mégis egészen közel. És rendkívül szép! Talán azokkal a szavakkal tudnám legpontosabban leírni, hogy mennyei tájék!”
(Pim van Lommel: Végtelen tudat – A halálközeli élmények tudományos olvasata)
Vinczeffy Ágota
Vác, 2018. Mikulásra
Kapcsolódó cikkek
