A „Döntés vagy kényszer – elvesztettem a hivatásomat” című kerekasztal-beszélgetés mindannyiunkban, beleértve a szervezőket, a beszélgetőpartnereket és a nézőket is, rengeteg gondolatot indított el. Többen is úgy érezték, mintha róluk beszéltek volna a kerekasztal résztvevői. A tapasztalatok és megélések ugyanis kiterjeszthetőek több irányba is.
Valójában azért is élhette meg a nézők és hallgatók széles köre azt, hogy róluk szólt a beszélgetés, akár ők is mondhatták volna, mert
az, hogy miben érzünk elhivatottságot valójában szakmafüggetlen.
Az elhívásnak valóban van egy altruista, keresztény hagyományból származó jelentés eredete - a vallási elhívásra utaló kifejezésként. Ez az elkötelezettség, személyes misszió, vagy belső hajtóerő nem szorítkozik azonban a segítésre, bármilyen tevékenységen keresztül, területen és szakmában kifejeződhet.
Amikor a tevékenység feltételei megváltoznak, ellehetetlenülnek, akkor ez a személyes misszió, hajtóerő elválik a tevékenységtől. A tevékenység megszűnésével nagyon sok minden elveszik, ami az önmeghatározást, a célokat, a jövőképet, az értékeket határozta meg az egyén számára. A hajtóerő megmarad, de nincs mihez kapcsolódnia – kiüresedetté és értelmetlenné válik. Sokszor jelenik meg a bűntudat és a bizonytalanság: „mit rontottam el?”, vagy „mit tehettem volna másképp?”. A kudarc, a kifosztottság érzése is felbukkan, megkérdőjeleződik a valóságérzékelés: „lehet, hogy rosszul mértem fel, és tényleg értéktelen, amit csinálok?”.
Látszólag saját döntés, de valójában egy kényszer hatására meghozott döntés.
Több olyan terület is érintett ebben a veszteségben, ahol az alkotás és a közönséggel való találkozás nyilvános terei alakulnak át, vagy szűnnek meg hatalmi szempontok, értékpreferenciák változása miatt. A beszélgetés résztvevői olyan területeken dolgoznak, ahol drasztikusan szűkült le a mozgástér. Az értékesség, az értékteremtés és a közösség számára értéket képviselő alkotói, publikációs tevékenység ellehetetlenítésével.
A szakmai ellehetetlenülés történeteit hallgatva a belső dilemmák és veszteségek hangosodtak ki nagyon. Elveszik az a közeg, amiben az értékteremtés létrejöhet akár az írással, a tanítással, az alkotással. Az izolációban önmagukból kell kitermelni a hivatásuk műveléséhez szükséges közeget: közösségi emberként a magántanítványok felé, újságíróként elvétve egy-egy cikken keresztül, kortárs táncosként egy pályázati programon keresztül - amin keresztül a megélt veszteség tematizálható. A közeg, amiben áramlás és kölcsönös növekedés, interakció, kihívás, konfliktus létrejöhetne, megszűnik. Az egyén pedig arról dönthet, hogy meddig teszi ki magát ennek az ellehetetlenülésnek.
Élethelyzetből adódó hivatásvesztés
Vannak olyan élethelyzetek, amelyekben átmenetileg az egyének maguk döntenek a fókusz áthelyezése mellett egy-egy életesemény kapcsán mint a gyerekvállalás és a szülővé válás. Ebben az esetben is megjelennek nehézségek – sok területen a gyerekvállalás után leginkább a nők esetében nehezül el, vagy lehetetlenül el hosszútávon a hivatáshoz való visszatérés.
A saját élet tervezhetősége feletti kontroll azonban váratlan élethelyzetekben teljesen elveszhet. A sérült, eltérő fejlődésű gyereket nevelő családokban az anyák gyakran a gyermekük születésétől kezdve kénytelenek feladni hivatásukat, ami nagyon sok belső feszültséghez is vezet. Annak ellenére, hogy a hajtóerő mozgósítható nagyon sok irányban (pályaváltás, érdekérvényesítés, civil szervezeti részvétel), a változás, a módosítás, a valódi elhívást jelentő tevékenység végzésének ellehetetlenülése valódi veszteséget jelent. Sok esetben az is hosszú idő, amíg ez a veszteség megfogalmazódik, mert a gyerek érdekében a szülők önmagukat helyezik háttérbe, ezért a feldolgozás egy hosszú belső folyamat, amíg a veszteségeikhez hozzáférnek és saját jogon megengedik maguknak, hogy ez az elhivatottság az eredeti tervekhez képest új utakat találjon… Óriási fokú reziliencia, kitartás és önérvényesítés szükséges hozzá. Hasonló mértékű és hatású életesemény lehet az országváltás, a családi háló megszűnése, vagy olyan krízishelyzet, vagy egészségi állapot megváltozása, ami teljesen felülírja az egyéni célokat, preferenciákat.
Fotó: Dányi Viktória
Szükséglet, igény megszűnése
A hivatástudat egyfajta elköteleződés is. A rohamos változás és fejlődés korát éljük. Lehetünk elhivatottak valami mellett a fejlesztésen keresztül, de az elhivatottság megjelenhet a megőrzésen keresztül is. Ez utóbbi esetén sokszor annak a veszteségével együtt, hogy a szakmára, amelyen keresztül a hivatás megélhető, már egyre kevésbé van szükség. A kihaló szakmákban elhivatottak, - pl. kézművesek, cipészek, órajavítók – munkájára egyre kevesebb az igény. A tudás elértéktelenedésének szemtanúivá válnak, hiszen tudásukat nem tudják továbbadni, és megélik a tevékenységük társadalmi megbecsültségének fokozatos csökkenését is, az értékteremtés formáinak átalakulását.
A hivatás új útjai
Az elhivatottság azonban olyan, mint egy búvópatak – váratlanul felbukkan a felszínen. Nem tűnik el, utat keres magának és kimossa az útját. Akkor is, ha nem látszik, elzártan a külvilágtól a mélyben dolgozik.
A kerekasztal beszélgetés résztvevői is megfogalmazták, hogy a hivatástudat egyébként össze tud találkozni a lehetőségekkel, vagy képes a lehetőséget megteremteni a kibontakozásra. A saját jogú döntés tere ki tud alakulni, ha a változásból adódó veszteségekkel foglalkozunk, megéljük és kitisztítjuk ezt a teret. Ha ez megtörténik, akkor nem a visszavágyódás, vagy a be nem teljesült jövő felől, hanem a jelen realitásából kiindulva lehet megtalálni a hajtóerő új irányait.
Szerző: Kánya Kinga, szociológus, gyászkísérő
Kapcsolódó cikkek
