Mondhatnám, hogy már lassan több, mint egy éve itt alkalmatlankodsz nálunk a világban.
És remélem tudod, hogy egyáltalán nem vagy szívesen látott! A vendég szót direkt hagytam le. Szerintem éppen ideje lenne most már, hogy fogd a cókmókod és az össze mutáns rokonoddal együtt eltűnj innen és békén hagyjatok minket! Felforgattátok az egész világ életét, emberek százmillióinak hétköznapjait, egészségét, világát és jövőjét tettétek tönkre.
Mégis mondd, mit akarsz még? Mit szeretnél még elvenni tőlünk? Mégis hogy képzeled? Azzal, hogy megjelentél, rögtön korlátozások léptek életbe kisebb nagyobb megszakításokkal az életünkben, az egész emberiség életében, melyek időről időre, mint egy rossz álom újra visszatérnek. Természetesen a szükségességüket egyáltalán nem kérdőjelezem meg, és én is úgy gondolom, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy minél hamarabb megszabaduljunk tőled és megpróbáljunk visszatérni a normális életbe.
Apropó normális életbe. Mert most, ahogy ezt leírom, rögtön az jut eszembe, hogy mégis milyen lesz ezen túl a normális? Egyáltalán lehet még olyan az életünk, mint amilyen előtted? Vajon egyszer elfelejthetjük majd a maszkot? Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy semmi nem lesz már teljesen olyan, mint 2020 előtt. Ha egyszer talán végleg eltűnsz, akkor is itt maradsz bennünk egy rossz emlékként, rossz érzésként. Hiszen olyan sok mindent elvettél tőlünk. Szeretteket, barátokat, ismerősöket, szabadságot, karriert, álmokat, terveket, rítusokat. Mégis mire volt ez jó?
Elvetted azokat a hétköznapokat, amikre a megjelenésed előtt még sokan biztosan csak a szürke hétköznapok jelzőjét aggattuk. Szürke hétköznapokat, amiket ma már visszasírunk, és amikre ma már visszagondolva úgy látjuk, hogy nem is voltak azok annyira szürkék. Pont, hogy színesek és élettel teliek voltak azok, a mai szürke napokhoz képest. Amikor még szabadon jöhettünk-mehettünk, és lehettek valódi offline emberi kapcsolataink az örökös online jelenlét helyett. Amikor még személyesen is találkozhattunk a szüleinkkel, nagyszüleinkkel, barátainkkal is egyaránt és felhőtlenül megölelhettük egymást anélkül, hogy attól kelljen tartanunk, félnünk, nehogy valaki megfertőződjön. Amikor még össze lehetett gyűlni nagycsaládosan is az ünnepeken, amikor még nem kellett időre hazatérni, és amikor még nem csak otthon vagy a szabadban lehetett szabadidős tevékenységeket űzni. Elvetted annak a lehetőségét, hogy szabadon járhassunk-kelhessünk, személyesen is ismerkedhessünk, szórakozhassunk, utazhassunk, hogy egyszerűen szabadon élhessünk. Mindenre jött az instant online megoldás.
Sokan sokféle új élethelyzetbe kényszerültünk általad. Szándékosan nem írom azt, hogy neked köszönhetően, mert ebben úgy gondolom nincs semmi köszönnivaló. Legyen szó itt akár arról, ha valaki huzamosabb időt kénytelen volt egyedül tölteni a karanténban, vagy éppen ellenkezőleg, együtt a párjával és a mellette tanuló gyerekekkel. Mindkettő sok-sok nehézséget és új kihívásokat szült hirtelen. Míg az egyedüllét a sokszoros magány perceit, addig a valakivel való folyamatos összezártság meg az ebből adódó új helyzeteket hozta a hétköznapokba. Mindkettőben meg kellett találni önmagunkat, kapcsolódásainkat, saját utunkat és lehetőségeinket egy megváltozott élethelyzetben, egy kibontakozó és újra fel-feléledő világjárvány kibontakozásában és mára közepén.
De nem csak magunkat és a családunkat kellett megtalálnunk ebben a hirtelen jött helyzetben, hanem azt is, hogy hogyan tudunk ebben kapcsolódni a világhoz, a munkánkhoz, oktatáshoz, szolgáltatásokhoz és valahogyan az eddig megszokott életünkhöz is. Meg kellett tanulni újratervezni, felállni az elesés után. Szinte egyik napról a másikra a szülőkből tanárok lettek, és a világ megtanított minket arra, hogy hogyan is lehet kényszerből átállni a digitális csatornákra - akár az oktatás akár az üzleti világ területein egyaránt. Nem volt idő tanulni, nem volt idő feldolgozni, elgyászolni mindazt, amit elvesztettünk miattad - az eddigi szabadságunkat és az eddigi életünket. Nem volt idő sokáig mélázni, rögtön cselekedni kellett. Olyan helyzetet teremtettél, ami mindenkinek embert próbáló időszak volt és még ma is embert próbáló. Mert még mindig itt vagy...
Mire jó az, hogy embereket betegítesz meg, családokat löksz a gyászba, munkanélküliségbe, megélhetési nehézségekbe, vitákba és válásokba? Mire jó az, hogy kizsigereled az orvosokat, nővéreket és mindenkit az egészségügyben, akik már ki tudja, mióta nem tudnak pihenni és mióta nem láthatják a családjukat? Mire jó az, hogy emberek százmilliói nem élhetik meg miattad életük fontos rítusait? Legyen szó itt akár esküvőkről, temetésekről, családi ünnepségekről, elmaradt ballagásokról, szalagtűzésekről, kirándulásokról és még sorolhatnám… Éppen itt lenne az ideje, hogy most már leállj és befejezd ezt az egészet, Covid! Mire jó az, hogy még most is itt tombolsz, félelemben, tehetetlenségben, aggódásban, bizonytalanságban tartva a világot? Mondd, mégis mit akarsz még tőlünk?
Igen, sok mindenre már meg is tanítottál minket. Megtanítottál értékelni és meglátni az élet fontosságát és törékenységét. Felhívtad a figyelmünket arra, hogy mennyire múlandó minden pillanat és mennyire törékeny minden ember és emberi kapcsolat. Talán még meg is erősítettél bennünket abban, hogy az először kilátástalannak és lehetetlennek tűnő helyzetekben sem létezik mindig lehetetlen az ember előtt. Az egyedüllétben megtanítottál bennünket arra, hogy sokkal fontosabb a saját igazunk helyett a másikkal való kapcsolat megtartása és a másokhoz és másokkal való kapcsolódás lehetősége, a valahova és valakihez való tartozás fontossága. A könnyekben megtanítottál minket érezni, újratervezni, remélni, megbecsülni és még jobban szeretni azokat, akik körülvesznek bennünket. A magányban megtanítottál lecsöndesedni, lelassulni befelé figyelni.
De senki sem kérte, hogy gyere! Bőven megtanultuk már a leckét! Legjobb lesz, ha most már tényleg végleg eltűnsz és soha többet nem is jössz vissza!
Vigyázzunk magunkra és vigyázzunk egymásra. Szeretettel:
Nagy Zsolt gyászkísérő
Kapcsolódó cikkek
