Ma reggel végigfutottam a Margit szigeten a 25000 kő mellett. Sokkal hosszabb volt, mint egy másik napon, ugyanez a táv.
Megélésben volt hosszabb és nem fáradtságban. Olyan volt, mintha a saját elmúlt egy évemet futottam volna végig lelkileg. Nem tudtam nem olvasni a feliratokat. Néhány kőnél gyertya, kis üzenet, megemlékezés. Minden kő szinte a helyén volt, pedig több hete kint vannak egy sorban.
És éppen ilyen ez az elmúlt év. Bármilyen hétköznapi cselekvéssel a legmélyebb megérintődéssel találkozhatunk. Magunkban, a másik emberben. Nem tudhatjuk kit hogyan érintett a járványhelyzetben tapasztaltak megélése, bármelyik hétköznapi, korábbi rutinnak számító tevékenység elmaradása, megtörténése, hiánya. Talán most látható először mennyire egyedi kinek mi okoz veszteséget – ugyanazok a hétköznapi helyzetekben mindenki mást él meg, mást veszít el, mástól szabadul fel.
Ilyen a gyász – az adott veszteséghez mindenki máshogy kapcsolódik. Egyedi módon.
Már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk erről tudomást, hiszen minden hétköznapi döntésünkben lehetséges veszteségeket mérlegelünk – nem kockázatokat, vagy esetleges hibákat, esetleg egy szimpla konfliktust, vagy hiányzást. A családi találkozó, a home office, az iskolakezdés kapcsán egy lehetséges megbetegedést, aminek akár halálos kimenetele is lehet. Egy láthatatlan, a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is bármikor bekövetkező veszélyt.
Hol van az öngondoskodás és az egymásra figyelés aránya? Miben hozhatok döntést, van-e elég információ és milyen referenciaszemélyek, források alapján hozok döntéseket? Mindannyian feltettük magunknak ezeket a kérdéseket na mint nap.
A döntéseink során napi szinten további veszteségekről döntünk, sokszor igazságtalan lehetőségek közül kell választani.
Ha a gyerek visszamegy az iskolába, akkor tud-e találkozni a nagyszülőkkel? Milyen veszteségeket vállalunk be egy adott, napi szintű cselekvés érdekében? Hogyan találkozzon a különélő, még oltást nem kapott szülő a gyerekkel? Kinek mi jelent veszteséget ugyanabban a helyzetben – és ez hogyan egyeztethető össze a többiek veszteség megéléseivel? Mivel jár, hogy milyen napszakban megyünk boltba, tömegközlekedést, vagy inkább a gyaloglást választjuk, a hétvégi kirándulást a népszerű parkba vagy a távolabbi, nem annyira frekventált helyszínekre tervezzük?
Jóval többről van itt szó, mint kockázatmérlegelésről – ebben érzelmileg újra és újra belekerülünk, intenzíven megéljük a döntéseinkkel kapcsolatos mély aggodalmat, félelmet, szorongást. Mindezt az újranyitás sokszor éppen felerősíti – nincsenek közös eligazodási pontok, ami alapján tudjuk: felelősségteljes döntést hozunk. Mindez nem feltétlenül kimondott minden helyzetben – folyamatosan jelen van. Sokkal inkább arra lett szükségünk, hogy a saját döntéseinknek is legyen tere – megtehessük, kimondhassuk hol vannak a biztonságos határaink. Meg kellett tanulnunk ezeket egymással egyeztetni – főleg azokkal, akik fontosak nekünk.
Talán ez az egyik legmegterhelőbb a járványhelyzetben – legyen éppen korlátozás, vagy nyitás. A döntések súlya, ami nem lett könnyebb.
Kánya Kinga
Gyászkísérő
Kapcsolódó cikkek
