Az együttérző megértés ereje

Beszámoló a Temetőtörténeti Konferencián tartott előadásomról

A Debreceni Köztemető 90. évfordulója alkalmából rendezett konferencián tartott egy rövid előadásom előtt megcsodáltam a temetőt a szépséges növényeit, a csillogó víztükrű medencéjét, a ravatalozó és a kápolna gyönyörű épületét. Arra gondoltam, talán azzal segíthetek a legtöbbet a temetkezés körül segítséget nyújtó személyeknek, ha azt hangsúlyozom ki, hogy mik azok a gyászra adott reakciók, amik félreértésre adhatnak okot.

Azzal kezdtem az előadásomat, hogy mondhatnék csupán egyetlen mondatot, azt a közhelyet, hogy a legnagyobb gyógyító erő az emberi szeretet és meghajolhatnék és távozhatnék. Mert hát ez a lényeg. „De nem mernék megtenni ilyen kópéságot, hiszen akik itt ülnek, ennél azért többre vágynak.”

Mindenek előtt a legfontosabb, hogy ne akarjunk okosakat mondani. tartózkodjunk az olyan bölcsességektől, hogy az idő minden sebet begyógyít, vagy magához vette a jóisten, vagy hogy az elhunyt már jó helyen van. Vetélés, kisbaba elvesztése után, hogy fiatalok még, majd jön a következő. Ezek nem segítenek, inkább felbosszantják a gyászolót. Üres közhelyek, bölcsességek helyett szeretetteljes jelenléttel, meghallgatással tudunk a legtöbbet segíteni. Mindezt úgy, hogy igazodunk a gyászoló igényeihez, hiszen a gyász egyedi, mindenki másképpen reagál az őt ért veszteségre, ráadásul változó, hogy mi esne jól számára. Egyik nap szeretne csendben egymaga lenni, másik nap arra vágyik, hogy valaki felhívja, vagy meglátogassa őt.

A gyászolónak nagy szüksége van arra, hogy megértsék őt, vagy legalábbis próbálják megérteni. Akkor sikerül ez, ha ráhangolódunk, nyitottan, odaadó figyelemmel vagyunk iránta. Ilyenkor elkerülhetjük az ítélkezést, ha azt látjuk, hogy közömbös, hogy üresség van benne, esetleg megkönnyebbülés, vagy harag.

Vannak sztereotípiák, hogyan kell viselkednie egy gyászolónak. Tudnunk kell azonban, hogy a számunkra érthetetlen viselkedés mögött is mélységes fájdalom húzódhat.

Nézzünk néhány jellemző gyászreakciót.

Közömbösség, üresség. A gyász valóban nem jelenik meg, mert a teljes befogadás túl fájdalmas lehet. Hogy ne terítsen le teljesen a veszteség súlya, így védekezik a pszichénk. Kis részletekben adagolva jutunk el addig, hogy értelmünkkel és szívünkkel is felfogjuk, elveszítettünk egy számunkra nagyon fontos személyt. Polcz Alaine is mesélte nekem, hogy édesanyja halálhírére a legteljesebb közönnyel reagált. Sokkfázisnak is nevezik, ami eltarthat pár napig, sőt, tapasztalataim szerint akár tovább is. Egy kamasz fiú éppen a cipőfűzőjét kötötte be az előszobában, amikor édesapja hazaérkezett a kórházból és közölte, hogy meghalt az édesanya. A fiú számára is érthetetlen, ösztönös reakciója egy vállrándítás volt. Imádta az édesanyját, utólag úgy vélte, talán így akarta a letaglózó halálhírt semlegesíteni.

Ingerültség, düh. Egy gyászoló hölgy mesélte, hogy amikor meghalt férje, szeretett társa, akkor rengeteg düh volt benne, haragudott az egész világra. Ez a tehetetlenség frusztrációja. Azt akarom, hogy éljen, és bármit is teszek, ezt képtelen vagyok elérni. Ez a hölgy is a falba tudott volna rúgni. Amikor a temetést intézte, és nem értették meg fél szóból, vagy nem úgy pillantottak rá, máris ingerülten válaszolt. Az ügyintéző hölgy azonban nem vette magára, hanem nagyon kedvesen válaszolgatott és tette a dolgát. Amikor a gyászoló később felkeresett a gyásza miatt, akkor elmesélte, hogyan szelídült meg attól, hogy valaki kedvesen reagált az ő undok viselkedésére és mennyire hálás volt ezért neki.

A Gyászkísérés című könyvemben említem Michelle Obamát, aki önéletrajzi könyvében írja, hogy édesapja temetésének intézésekor összeszólalkoztak a bátyjával. Nem értettek egyet, milyen legyen a koporsó, ami legjobban illik édesapjuk személyiségéhez/ egyéniségéhez. „Halkan kezdtünk vitatkozni, de hamarosan veszekedés robbant ki közöttünk, miközben a temetkezési vállalat nyájas igazgatója úgy tett, mint aki oda sem figyel, és anya csak bámult ránk szigorúan, a saját fájdalma ködén át.

Csupa olyasmin veszekedtünk, aminek semmi köze nem volt az igazi vitához. Egyikünknek sem a végeredmény volt a fontos. (…) Abszurd és illetlen vita volt, mert a halál árnyékában a világon minden dolog abszurdnak és illetlennek tűnik.”[1]

Nevetgélés. Rengeteg példát tudok említeni, amikor akár még a temetésen is alig tudja az arcvonásait fegyelmezni a gyászoló, és bármennyire is le van sújtva, sírás helyett a feszültség nevetésben akar kitörni. Én magam is átéltem ezt, szerencsére akkor, amikor még csak a ravatalozó felé haladtunk, nem kellett elsüllyednem a szégyentől. Ismét Michell Obamát említem. A családjából akkor tört ki a nevetés, miután a temetés körüli, megerőltető ügyintézés után hazatértek és leültek vacsorázni.

Mária viszont éppen az ügyintézés során került kínos helyzetbe. Így írok erről a Gyászkísérés könyvemben: „A temetkezési vállalatnál minden egyes kérdés olyan szürreálisnak, groteszknek tűnt, hogy szégyenszemre vihorászni kezdett, amihez a barátnője is csatlakozott. Próbálták a kuncogásukat leplezni, de ez aligha sikerült, úgyhogy olyan sebesen hagyták el az irodát az ügyintéző botránkozó tekintetétől követve, mintha felhergelt bikák üldöznék őket.”[2]

Megkönnyebbülés, gyász hiánya. Nem csak halálhírkor, hanem az utána következő hetekben, hónapokban is megtörténhet, hogy a gyász nem jelenik meg, vagy csak részlegesen, mert az uralkodó érzés a megkönnyebbülés. Ez jelentkezhet akár azért, mert a távozó hozzátartozó fájdalmaktól szenvedett, de akár azért is, mert súlyos terhet rótt a családra az ápolása. Egy testvérpár rettegett attól, hogy beteg édesanyjuk meg fog halni, hónapokon át az elvesztésének a félelmében éltek. Amikor bekövetkezett, amitől rettegtek, csodálkozva tapasztalták, hogy nem is szenvednek, elfogadás van bennük. Pár hónap múlva kezdték csak érezni a kínzó hiányát, és döbbentek rá arra, hogy örökre elveszítették az édesanyjukat. Ekkor indult be a gyász folyamata. Más esetben a temetés szervezésébe tett szeretetteljes energiák és a bensőségesre sikerült búcsúszertartás szépsége gyűrűzik még tovább hetekig, ami késlelteti a gyász megjelenését. Ennél hosszabb ideig is lehet prolongálni a gyászt, például abban az esetben, amikor a fiatal özvegy a kicsi gyerekek iránti aggodalma és a megterhelő feladatai miatt elfojtja azt.

Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy kenetteljesen viselkedünk a gyászolóval. Nem erre van szüksége, és nem arra, hogy sajnálják. A sajnálat nem egyenlő az együttérzéssel. Egy temetkezési vállalatnál dolgozó személy, ha fogad valakit, nyugodtan rá is mosolyoghat a gyászolóra, amiben kedvesség van, melegség. Így fogadhatom, és természetesen igazodnom kell hozzá, ha nagyon lesújtott állapotban van, akkor visszaveszek a mosolyomból, különösen akkor, ha olyasmit mond, ami nagyon tragikus. Ekkor az én arcomnak is azt kell tükröznie, hogy megértettem, milyen veszteség érte őt. Ha módunk van rá, nyújtsunk a saját időnkből valamennyit, és hallgassuk meg, mert az a legnagyobb segítség ilyenkor. Olyan ez a találkozás, mint egy tánc. Legyek jelen, hangolódjak rá a másik emberre, és akkor biztosan jó válaszokat adok az ő jelzéseire.

Végezetül elmondtam, hogy képzéseket tartunk, gyászkísérőket képezek ki, ahol meglepetten és örömmel tapasztalom, hogy néha temetkezési vállalattól is jönnek emberek képződni. Ők elmondják, hogy miután nap, mint nap gyászolóval beszélgetnek, meghallgatják őket, rájöttek, hogy gyakorlatilag kísérik a gyászolót, csak éppen laikusként. „Valójában tudják a titkot. Mint ahogyan Önök is.” – fejeztem be az előadást.

Singer Magdolna

[1] Michelle Obama: Így lettem. HVG Könyvek 2018.

[2] Singer Magdolna: Gyászkísérés. Együtt a bánat és a feldolgozás útján. HVG Könyvek 2021.