Vallomások

Nagyon apás voltam, irigyeltem a körülöttem lévő gyerekeket, akiknek élt az édesapjuk. A biztonság örökre eltűnt az életemből. Titkon reméltem, hogy egyszer csak visszajön. Azt gondoltam, biztos csak tévedés a halálhíre. Lassan nyolcvan éves leszek. Mégis visszavárom, a mai napig, így vén fejjel is.

Nehezen mondom valakire, hogy nem szeretem, főleg egy családtagomra. Azt hiszem az a legjobb ha úgy fogalmazok, nevelőapám nem állt túl közel hozzám. Átlagos gyerek voltam, mégis valamiért agresszív volt, nem szeretett, talán épp ez a titok nyitja. Soha nem fogadott el, anyám volt a szent, aki nagyon közel állt hozzá, talán féltékeny is volt rám, hogy anyám szeret engem.

Velejéig racionalista beállítottságú vagyok. Ha valamit nem értek, nem tudok megmagyarázni – és sok ilyen van – idegenkedem az azonnal felkínált természetfölötti magyarázatoktól. A magyarázat hiányát saját korlátomként fogadom el, ez nem rendíti meg racionalizmusomat. Nem gondolom, hogy attól, hogy valamire én magam nem tudok magyarázatot, az a magyarázat nem is létezik.

Férje korán, 49 évesen, hirtelen, infarktusban halt meg. Saját döbbenetén és gyászán kívül két kamasz gyermeke, egy gimnazista fiú és egy nyolcadikos kislány útját is egyengetnie kellett. Még friss a seb, nyolc hónapos, de mindenki nagyon igyekszik. Nóra arról számolt be, hogy mi az, ami Neki vagy gyermekeinek segített, és amit esetleg mások is alkalmazhatnak.