Azt hittem, ha elbújok a világ elől, búskomoran élem az életemet, a bűntudat és a szenvedés járja át a testem-lelkem nap, mint nap, akkor leszek igazi gyászoló anya.
Egy szép szerelem. Álmok, házasság. Két gyönyörű gyermek. Megértés, együttérzés, szeretet, biztonság. Sok-sok közös munka, küzdelem, egymás erősítése, Összesen negyvenhárom év.
Nagyon apás voltam, irigyeltem a körülöttem lévő gyerekeket, akiknek élt az édesapjuk. A biztonság örökre eltűnt az életemből. Titkon reméltem, hogy egyszer csak visszajön. Azt gondoltam, biztos csak tévedés a halálhíre. Lassan nyolcvan éves leszek. Mégis visszavárom, a mai napig, így vén fejjel is.
Ágota gyorsan beágyazott a hálószobában, majd sietősen lépett az erkélyablakhoz, hogy kitárja. Mindig siet, és mégis mindig lemaradásban van. Ámbár ez sem biztos, éppen ezekben a hetekben kezdte sejteni, hogy ez már inkább valamiféle szerep, egy maszk, amelybe valamikor évekkel ezelőtt belebújt és azóta is viseli.
Nehezen mondom valakire, hogy nem szeretem, főleg egy családtagomra. Azt hiszem az a legjobb ha úgy fogalmazok, nevelőapám nem állt túl közel hozzám. Átlagos gyerek voltam, mégis valamiért agresszív volt, nem szeretett, talán épp ez a titok nyitja. Soha nem fogadott el, anyám volt a szent, aki nagyon közel állt hozzá, talán féltékeny is volt rám, hogy anyám szeret engem.
Első komoly szerelem mindkettőnk életében. Már középiskolában kezdődött, hol együtt, hol külön voltunk, aztán egyszer csak megkérte a kezem. Én 18 voltam, ő 21 mindössze. Kapott egy katonai behívót, osztott szorzott, rájött, mire hazajönne, bottal üthetné a nyomom. Egyébként én is úgy gondoltam, megyek egyetemre, új élet, új emberek, ki tudja?
Velejéig racionalista beállítottságú vagyok. Ha valamit nem értek, nem tudok megmagyarázni – és sok ilyen van – idegenkedem az azonnal felkínált természetfölötti magyarázatoktól. A magyarázat hiányát saját korlátomként fogadom el, ez nem rendíti meg racionalizmusomat. Nem gondolom, hogy attól, hogy valamire én magam nem tudok magyarázatot, az a magyarázat nem is létezik.
2006. tavaszé éltük, minden virágzott, zöldellett, illatos földszag lengett körül. Bennem mégis a féltés, rettegés honolt. Anyácskám kedves, törékeny alakja, mindinkább az ágyat kívánta. Kevesebbet sétált, többet feküdt. Sokszor emlegette, jó lenne már hazamenni - ekkor ő a túlvilágra, Isten országára gondolt. Egyik hétvégén rosszul lett, kórházba került.
Férje korán, 49 évesen, hirtelen, infarktusban halt meg. Saját döbbenetén és gyászán kívül két kamasz gyermeke, egy gimnazista fiú és egy nyolcadikos kislány útját is egyengetnie kellett. Még friss a seb, nyolc hónapos, de mindenki nagyon igyekszik. Nóra arról számolt be, hogy mi az, ami Neki vagy gyermekeinek segített, és amit esetleg mások is alkalmazhatnak.
