Gyerek és halál

Judith Viorst Szükséges veszteségeink (Háttér Kiadó 2002) című könyvében így ír erről: „Egy nyugodt nyári délutánon Liv Ullman apja haláláról beszélt, és arról, hogy azóta sem szűnt meg az apai szeretetet keresni. Harag van a hangjában, amikor arra emlékezik, hogy anyja és nagyanyja "sírva és sikoltva versengtek, hogy melyikük gyászol mélyebben". Liv számára, aki akkor hat éves volt, soha nem adatott meg a gyászoló státusza. Gyászát soha nem ismerték el, és nem vigasztalták.

Tudjátok, az a helyzet, hogy a Dédnagymama nagyon gyönge. Miért gyönge? Beteg? Nem, igazából nem beteg. Akkor miért gyönge? Hát, tudjátok, úgy van, hogy szép lassan mindenki megöregszik. És ahogyan öregszünk, a testünk előbb-utóbb elfárad. És a Törős Dédnagymama már öreg? Igen, ő már elég idős. És a teste – úgy tűnik – azt mondja, hogy most már elfáradt.

– Most haljunk meg! – javasolja az ovis Bálint lelkesen barátjának Zolinak, aki boldog hörgéssel terül el a homokban, és úgy tesz, mint aki alszik. – Jó, most már vége – vezényel a barátja, mire Zoli azonnal föltámad. Ez a játék nagyjából jellemzi, hogyan is képzeli el egy ovis kisgyerek a halált.