Valósághű információk és nyílt beszélgetés: a gyermeknek érdemes elmondani a halálesetet mindjárt akkor, amikor az bekövetkezett, nyíltan és világosan, a fejlődési szintjének megfelelő szavakkal. Jó elkerülni az absztrakt, valamint a túlságosan fogalmi és költői kifejezéseket. Mivel a gyermek gondolkodásmódja konkrét, nem szabad a halált pl. álomnak vagy utazásnak leírni. Egy kisgyermekben félelmet válthat ki aludni menni vagy elutazni, hogyha a halált ezekhez a fogalmakhoz társítja.
Ismerősök, barátok, családtagok – különösen, ha közeli – elvesztése mindenki számára tragédia, szenvedés, hosszadalmas lelki – kognitív feldolgozást igénylő folyamat. A felnőttek számára estenként bejárt utak, segítségek adódnak.
Gyászolnak-e a gyermekek, és ha igen, vajon hogyan? Azonos-e a gyermeki és a felnőtt „gyászmunkája”? Hogyan, ki és mikor segíthet?
Judith Viorst Szükséges veszteségeink (Háttér Kiadó 2002) című könyvében így ír erről: „Egy nyugodt nyári délutánon Liv Ullman apja haláláról beszélt, és arról, hogy azóta sem szűnt meg az apai szeretetet keresni. Harag van a hangjában, amikor arra emlékezik, hogy anyja és nagyanyja "sírva és sikoltva versengtek, hogy melyikük gyászol mélyebben". Liv számára, aki akkor hat éves volt, soha nem adatott meg a gyászoló státusza. Gyászát soha nem ismerték el, és nem vigasztalták.
Az ELTE Pszichológiai Intézet filmklubjába invitáltak pár héttel ezelőtt. A film, amit megnéztünk, majd beszélgettünk róla, a gyászról szól. Címe: Fel!
A pszichológiai tartalommal bíró film 2010-ben elnyerte az Oscar, a BAFTA és a Golden Globe legjobb animációs filmje díjat.
Tudjátok, az a helyzet, hogy a Dédnagymama nagyon gyönge. Miért gyönge? Beteg? Nem, igazából nem beteg. Akkor miért gyönge? Hát, tudjátok, úgy van, hogy szép lassan mindenki megöregszik. És ahogyan öregszünk, a testünk előbb-utóbb elfárad. És a Törős Dédnagymama már öreg? Igen, ő már elég idős. És a teste – úgy tűnik – azt mondja, hogy most már elfáradt.
A szülők a gyerek számára az ősbizalom oszlopai. Amikor ők megszűnnek, repedés támad a világmindenségben, az addig biztosnak hitt pillérek megrepednek. Ha a gyerek kicsi, 2-3 éves, és eltűnik az egyik szülője, a gyászreakciója hasonló, mint amikor intézetbe viszik és nem látogatják. Először sír, tiltakozik, utána következik a tompa belenyugvás, rezignáltság.
– Most haljunk meg! – javasolja az ovis Bálint lelkesen barátjának Zolinak, aki boldog hörgéssel terül el a homokban, és úgy tesz, mint aki alszik. – Jó, most már vége – vezényel a barátja, mire Zoli azonnal föltámad. Ez a játék nagyjából jellemzi, hogyan is képzeli el egy ovis kisgyerek a halált.
Ha valaki, mondjuk az egyik nagyszülő meghal egy kisebb gyermek környezetében, akkor a kicsi egy ideig nyugodt, várja, hogy visszatérjen, felébredjen. Nem gyászol a szó felnőtt értelmében, nem szomorú, nem kétségbeesett, látszólag bagatellizálja a dolgot, amire a felnőttek elég gyakran rosszallóan néznek, mondván, hogy milyen részvétlen, önző ez a gyerek. Holott dehogy.
