Felesége, Ági levele a barátoknak 2008. május elején

Mivel nem hívhatok fel mindenkit, és mondhatom el személyesen, hogy milyen nagy baj van, ezt az utat választottam, hogy azért mégis, értesüljetek az életünkről.
Szerda reggel derült ki, hogy Sanyi a rákos, áttétekkel. Hogy hogyan juthattunk el idáig, magam sem értem, de azért megpróbálom rekonstruálni. Súlyosan felelősnek érzem saját magam is ezért.

Kb. két éve vért köhögött – ő ma azt mondja, akkor kezdődhetett –, ez nyilván olyan tünet, amivel az ember orvoshoz megy, meg is tette. Akkor kivizsgálták, és azt mondták, hogy valami allergia, a Korányi főorvosánál volt. Aztán jött a bőrrák, amit levettek, kétszer, és mindenki megnyugtatta, hogy ez a rák nem szór, ennyi elég, ami történt. Sokat fájt a háta, azzal is volt orvosnál, bent feküdt az országos traumatológián, a diagnózis akkor az volt, hogy egy régi ütés rossz helyen érte, és vagy egy évig fájni fog. Közben mindenki látta, Ti is, én is, ő maga is, hogy egyre rosszabbul néz ki, egyre fáradékonyabb, egyre kevésbé képes összefogni maga körül a világot, de az nem merült fel bennünk, hogy rákos. Én arra gyanakodtam, hogy valami agyi leépülése van, sokszor mondtam, hogy meg kéne nézetni, de egy pszichiáter nem megy el egy másik pszichiáterhez, pedig még így is kiderülhetett volna a baj. Ő szerintem azt hitte, hogy rosszul öregszik, nem bírja a terhelést. Aztán nehezen kapott levegőt, akkor a szívét nézette meg, terheléses EKG-t meg ilyesmiket csináltak neki az érsebészeti klinikán, mert ott dolgozik egy haverja. Kiderült, hogy a szíve jó. Közben, mint rendes állampolgárhoz illik, úgy évente egyszer elment a laborba is. Na, a labor leletei nem voltak jók, valamelyik érték állandóan sokkal több volt a kelleténél. Itt a háziorvosa szerintem bűnt követett el, hogy nem figyelt föl erre, vagy ha igen, nem állt a sarkára. Sanyi szerintem nem igazán akart utánajárni valami önvédelmi mechanizmusból, én meg igazából nem izgattam magam, mert azt mondta, ez nem lényeges. Ennek ellenére vitathatatlan a felelősségem, mert a bőrrákoknál volt olyan rossz érzésem, hogy ha valakinél daganatot találnak, akkor nem kell-e megvizsgálni, átnézni teljesen, mondtam is akkoriban, de Sanyi elhajtott, én pedig hagytam magam, mert ő az orvos, nálunk mindig az ő felelőssége volt az egészségügy. Az biztos, hogy ha nem róla van szó, hanem mondjuk valamelyik gyerekemről, sokkal határozottabb és agresszívebb lettem volna, de valahogy úgy is gondoltam, hogy felnőtt ember, ért hozzá, csak tudja, mit csinál. Az utóbbi időben sokat hány, így került megint vizsgálatokra és derült ki az, ami. Hétfőn megy onkológushoz, de a volt felesége és annak jelenlegi férje pont rákdiagnosztikával foglalkozik, ennek köszönhetően kerültünk képbe.

A két nagy lánya nagyon meg van ijedve, állandóan bőgnek (én is), de közben kezükbe vették az intézkedést, az anyukájuk révén, úgyhogy most mindent ők intéznek, amit csinálunk. Kata egyébként terhes is, le a kalappal előtte, ahogy állja az élet viharait. Zsuzsi tegnap ballagott, hétfőn kezd érettségizni. Én elmondtam, hogy rákos az apjuk, de nem dramatizáltam a dolgot, mondtam, hogy kap majd kezeléseket, amik reméljük, használnak. Vele kapcsolatban pont olyan érzésem van, mint amikor már rég tudta, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot karácsonykor, de nem akart erről tudomást venni. Inkább nem kérdezett semmit, hogy ne kelljen válaszolnom. Látja most is, hogy mindenki sír-rí, és nem kérdez semmit, éli az életét, ami egyébként így érettségi előtt nem valami örömteli. Nagyon-nagyon szeretném, ha mindennek ellenére tudna jól vizsgázni, és fölvennék az orvosira, ha még legalább ezt az egy hónap nyugalmat meg tudnánk adni neki. Kicsit tovább is jó lenne persze a nyugalom, Hanna kb. négy éve készül arra, hogy majd ő is megy Oxfordba nyelvet tanulni, mint Zsuzsi, a kisebbek mindig istenként néznek a nagyobbra, és most befizettük neki nyárra két hetet. Küldjem, ne küldjem? (Még kínos is, bár ez a legkevésbé lényeges, mert egy másik kislánnyal megy együtt, aki egyedül nem biztos, hogy nekivág, mi beszéltük rá.) Hanna egyébként is más, mint a Zsuzsi. Zsuzsi mindig mindent tud önmagától, Hanna nem olvas ennyire jól a metakommunikációban, ő tehát megkérdezi, hogy miért sír a Kata? Az apa miatt, ilyen nagy baj van? Mit mond az ember ilyenkor? Én azt válaszoltam, hogy hétfőn derül ki, akkor megyünk orvoshoz. Ettől függetlenül Zsuzsit jobban féltem, mert ő szimbiózisban él az apjával. Sokszor csak ülnek egymás mellett, és látszik, hogy így rendben van számukra a világ.

Sanyi pedig zavarban van. Egyrészt tudja, hogy mi a helyzet, de ugyanúgy mint a lánya, nem akar tudomást venni róla. Szerintem ezt a néhány napot még békében, mintha semmi nem lenne, velünk szeretné tölteni, és utána, hétfőn, átadja magát az egészségügynek.

Nem szoktam egyébként érzelmes lenni, sőt újságíróként kifejezetten taszít az érzelgősség, de most valószínűleg, akárhogy is lesz, lezárul az életünk egy korszaka, és nem tudom, mit hoz az új. Nem tudom, hogy kislányaim elég nagyok-e, hogy mindezt átéljék, ami következik, és én vajon elég erős vagyok-e. Úgyhogy csak bőgök, és azt szeretném, hogy minden úgy legyen, mint régen. Mert igaz ugyan, hogy nem tökéletes a mi együttélésünk, de azért mégis csak a Sanyi az én másik felem.