Nem mondhatom el senkinek
Felleg - 2009.09.26. 09:23
Kedves Ica!
Ezt a topikot Neked, és azoknak nyitom, akik úgy érzik, jó lenne, ha alkalmuk nyílna arra, hogy a gyászukról beszéljenek, írjanak valakinek, aki meghallgatja. Azért nyitom ezt a topikot, hogy mindenki leírhassa, amiről úgy érzi, "nem mondhatja el senkinek". Itt mostantól mindenki elmondhatja, hányszor és miről jut eszébe, akit elveszített, elmondhatja, hányszor és miért jár ki a temetőbe, elmondhat mindent, amit, ha kimond, úgy érzi, könnyebb elviselnie terheket, mert a másokkal megosztott bánat enyhülést hoz.
Hogy érzed magad mostanában, Ica?
Felleg
Küldd el az ismerőseidnek is!
Közérdekű reklám
Tanácsadók
hospice- és gyásztanácsadó
|
református lelkész
|
pszichológus
|
gyásztanácsadó
|
pszichológus
|
római katolikus szerzetes nővér
|
Kedves Anonymous!
Írod, hogy három hónapja veszítetted el szerelmedet, Zsoltit, akit feltehetően egész életedben szeretni fogsz.
Szerintem ez is egy nagyon fontos kérdés, amit érdemes lenne feltenni magadnak: hogyan lehet szeretni azt, aki meghalt?
Felleg
Kedves one-invisible!
Szívemből kívánom, hogy mindig találja magadnak itt a fórumon olyan olvasnivalót, ami miatt jó ide betérned.
Valahányszor úgy érzed, szeretnéd kiírni magadból, ami a lelkedet nyomja, mindig lesz valaki, aki olvasni fogja, akinek talán épp segítesz is azzal, ha kimondod, helyette is, amit olyan nehéz szavakba önteni.
Felleg
Kedves Mindenki!Három hónapja ment el imádott szerelmem Zsolti.Vele eggyütt haltam én is.Mindennap felkelek dolgozok,beszélgetek sok mindenkivel,de csak sodródok nem találom a helyem üresség van bennem.Sokszor szétrobbanok az idegtől,haragot dühöt érzek mindenki iránt aki boldog.Egy kérdés jár olyankor a fejemben nekik miért jó?Miért pont nekem kell szenvednem miért nekem jutott ki ennyi fájdalom.Egy bűnünk volt nagyon szerettük egymást,egy napot se bírtunk ki a másik nélkül.Gyönyörű életünk volt,a családot terveztük már,mire kiderült halálos beteg nem tehettünk semmit.Végig néztem ahogy az az ember akit a világon a legjobban szertek lassan meghal.Soha nem hazudtam neki,de most muszály volt nem mondhattam meg neki az igazat hogy az orvosa megmondta hogy nincs remény.Ezzel a tudattal élni a legkeményebb volt,hogy tudod hogy nem lesz jobb csak rosszabb.De biztattam sokszor már én is elhittem hogy jobban lessz és meg fog gyógyulni.Rémálmaim voltak hogy vajon mikor hal meg? hogyan?itthon?vagy a kórházba?Sokszor volt rohama olyankor fél óráig remegtem,szörnyű volt.Mint amikor a telefon csörgésre ébredtem,sajnálattal közölték hogy reggel 7órakkor meghalt.Azonnal rohantam a kórházba, hogy lássam hogy, utoljára elbúcsúzzak tőlle.Csak 8 év adatott nekünk,ennyit lehettünk eggyütt.Nem maradt utánna semmi,csak az emlékek.De ez nem vigasztal.Megígértem magamnak hogy erős leszek de nem megy.Nem látom a jövőmet,csak sodródok céltalanul.Mondják,hogy túl kell élni,tovább kell lépni de hogy?köszönöm hogy kiírhattam magamból.
Etelt egy év. egy év ami nélkülözésben haladt végig. De nem anyagiakban való, vagy inkább pénzbéli nélkülözés volt ez hanem valami más. Volt bennem valami hiány valami üres amit tudtam , hogy mi , de mégsem, vagyis inkább nem tudnám szavakba önteni. Ezért tudnám a legjobban ezt a szót mondani rá ,hogy nélkülözés. Otthon szerintem az élet azóta szinte megállt. Mindenki olyan más.
Pontosan ma egy éve és egy hete,hogy reggel 6 óra után egy kicsivel jelentették be a mentősök , hogy már nem tudnak rajta segíteni, sajnos fel kell adják. Ez a mondat még mindig úgy hangzik mint ha most mondanák, szinte előttem van. Egészen derűsen indult reggelem , de ahogy elkezdtem írni ezt a "fogalmazást" a kedvem egyre jobban ellankadt. A legrosszabb az ,hogy habár egy éve történet az érzés olyan mint ha csak meséltek volna róla és soha az életben nem találkoztam volna még vele, pedig ő az én édesapám aki nevelt engem 18 éven át, de sajnos az úr elszólította tőlűnk mert hogy ő amúgy minket soha nem hagyott volna itt. Szinte nem emlékszek már rá, az arcára , az illatára ahogy beszélt szinte semmire pedig csak egy éve volt./ettől vajon rossz vagyok?, tán van valami bajom?/
Eltűnt belőlem a remény az a kicsi + ami segített mindig egy új napot kezdeni, most már csak felkelek és élek vagy csak próbálok valamit kezdeni magammal. Nem tudom.
Folyamatosan olvasom a fórumot és rossz látni , hogy milyen sokan vagyunk akiknek az érzése és az ezt kiváltó ok is ugyan az.
Sajnos ezzel tanította meg nekem az élet , hogy kegyetlen velünk és kegyesebb soha sem lesz, bármerre fordulunk bárkit is ismerünk.
Tudom eddig egyszer írtam , de nekem nagyon sok elhatározás kell egy ilyen levél megírásához. köszönöm , hogy megint kiadhattam magamból azt ami a lelkem nyomja.
Kedves Liliom!
Biztosan nagyon jó annak, aki hosszabb távú tervek elé tud nézni, nekem mondjuk évek óta nincsenek ilyesfajta terveim, örülök, ha örülni tudok a napsütésnek, ha jó érzéseket kelt bennem valami, bármi, és a legnagyobb tervem az, hogy lelki értékekre találjak. Olyasmire, ami megvigasztal, ami segít egy kicsit élni. Napról-napra csak egy kicsit.
De ha téged foglalkoztatnak nagyobb szabású tervek is, akkor szerintem ne hagyd annyiban, ne mondjál le magadban ezekről. Van rá esélyed, hogy ezek a tervek megvalósulhassanak. Szerintem életcélt kell találni. Ha a hosszabb távú tervek az életcélod, akkor el kell indulni feléjük. Az út is nagyon fontos, amelyen a cél felé lépkedünk.
Látsz magad előtt valamilyen életcélt, amit szeretnél elérni?
Felleg
Kedves Marika!
Remélem, hogy kicsit megkönnyebbültél, amikor írtál erről a mérhetetlenül nagy elkeseredésről, amivel együtt kell élned.
Zoltán fiad barátaival tartjátok a kapcsolatot?
Én tiltakozom magamban a gondolat ellen, hogy aki meghal, végleg elmegy, és ragaszkodom magamban ahhoz, ami itt marad nekem belőle. Ami csak az övé és az enyém. Mint a szép emlékek, amikről kérdeztelek. Vagy amikor kint vagy a temetőben. Most ezt kérdezem tőled: miben érzed mostanában, hogy valami itt maradt neked Zoltánból?
Kedves Marika!
Beszélgettünk arról régebben már veled, hogy esetleg némi megnyugvást jelenthetne, ha egy kicsit is úgy érezhetnéd, a fiad halála nem volt hiábavaló, mert jobban odafigyelnének ezután a hajókon a biztonsági előírásokra, és ezzel életeket lehetne menteni.
A jogi úton hogy haladtok? Gondolkodtál már azon, hogy a pereskedés mellett lehetne-e még más területet is találni, ahol Zoltán halála életmentő példa lehetne?
Kiábrándultál amiatt az emberekből, hogy Zoltánt hagyták meghalni azok, akik a hajón voltak?
Szeretném, ha megint felelevenítenél egy szép emléket Zoltánról, és leírnád nekünk, hogy mi is megismerhessük őt, és hozzá is legyen kötődésünk, ne csak hozzád.
Felleg
Kedves Felleg!
Jogi út? Azt, inkább egy viccnek nevezném. Ha eszembe jut, elönt a méreg. (Azért ez is már egy előre lépés,mert sokáig csak tompultságot éreztem) A Zoli halála után 27 hónappal lezárult a pótnyomozás is. A pótnyomozás alkalmával már a BRFK nem csak a tulajdonost, de az üzembentartót is gyanúsítja a segítség elmulasztásával. Ennyivel bővült a kör. A BRFK rendőrtisztje, azt mondta, hogy az ügyészségnek 30 napja van eldönteni hogy pert javasol, vagy ejti a vádat. Nos azóta 4 hónap telt el, és még mindig nem történt döntés az ügyben. Türelmem, már rég elfogyott, de sajnos tehetetlenek vagyunk. Én már személyesen is bent voltam az ügyészségen, de csak türelemre intettek.
Gondoltam rá igen, hogy a pereskedés mellett valami más területen is ismertetném a fiam balesetét, hogy hallják az emberek, hogy mennyire nem számíthatnak a másik emberre. Persze vannak segítő kész emberek, is, akik a saját biztonságukat is kockáztatják egy másik ember élete védelmében, de sajnos ezek az emberek nagyon kevesen vannak.
Nos gondoltam rá, de a peren, a gyászportálon, gyertyagyújtáson és a gyertyalángon kívül több ötletem nem volt. Hogy kiábrándultam-e az emberekből, mert nem segítettek a Zolin? Azt nem mondanám, már sokkal régebb óta nincsenek illúzióim az emberekkel kapcsolatban. Inkább tehetetlen dühnek mondanám amit érzek, azokkal az emberekkel szemben akik ott voltak. A VOGUE üzemeltetője, nem felejtette elmondani a kihallgatása alatt, hogy 3 kiskorú gyereke van, és, hogy az idős szüleit is Ö segíti. Nekem Ö és Ők miatt csak 1 gyerekem van, és mink is idősek vagyunk. Minket ki fog segíteni amikor esetleg rászorulunk? Ez egy nagyon aljas húzás tőle, bezzeg amikor kiengedte a vendégeket olyan helyre ahova ők sem mehettek volna ki, csak mentő mellényben, amikor meg megtörtént a baj, nem siettek a segítségére a bajba jutottnak, mondván mire már ők megtudták, már nem lehetett látni a Zolit. Pedig a BRFK által felfogadott hajózási szakértő is megmondta, hogy nekik ha látják az embert a vízben, ha nem, be kellett volna dobálni egy pár mentő övet, hogy a kiérkező vízi mentők, legalább a sodrás irányából (amerre a mentőöveket sodorta a víz) tudják, hogy körülbelül hol keressék a bajbajutottat. Nos akkor nem jutott eszébe, hogy neki családja van, és mi lesz a családjával, ha Öt segítség elmulasztásáért esetleg leültetik? Ha már a lelkiismerete nem szólalt meg. Ha már emberként nem jutott eszébe, hogy segítsen? A Zoli balesetével, tragédiájával kapcsolatban tele vagyunk keserűséggel és tehetetlen dühvel. És az igazság szolgáltatás is egy nagy kabaré. Szerintem, azért húzzák mint a rétes tésztát, hogy hátha belefáradunk, és elállunk a pereskedéstől. Mi pont ellenkezőleg vagyunk bekötve. Minél jobban húzzák az időt, annál erősebb bennünk az elhatározás, hogy ne hagyjuk annyiban a dolgot.
Zoliról egy másik kedves emlék. Egy időben sokat biciklizett a család.Nekem nem igazán volt kondim, úgy hogy én mindig lemaradásban voltam. Úgy mentünk, hogy elől a férjem, közvetlen utána a lányom, egy nagy szünet, aztán én és a hátam mögött a fiam. Zoli természetesen még az apját is letudta volna hagyni, de Ö mindig utánam biciklizett. Egyszer aztán, amikor bicikliztünk, azt vettem észre, hogy mellém biciklizett a Zoli, és visszafelé tekerte a pedált, hogy velem egy vonalba tudjon haladni és persze nagyon virult a feje. Amikor rájöttem, hogy visszafelé teker akkorát nevettem, és mondtam neki, hogy ez nem szép tőle, de a büszkeség, hogy az én fiam az kitart mellettem, pedig "elszáguldozhatott volna" a család többi tagja után, de nem Ö mindig engem vigyázott. Hát most már nem áll mellettem. Itt hagyott.!!!!!!!!!!
Kedves Marika!
Zoli nem hagyta itt Önt!Itt van Önnel és vigyázza minden lépését!Ahogy a családja minden tagjáét!Nem ment el végleg,mert itt van Önökkel,velünk,velem...
Ne higyje,hogy elment.A jelenünkben mindig itt van.Hinnie kell ebben.Igértem,hogy jelentkezem és itt vagyok.
Sose hagy itt minket a szerettünk!
Üdv.:Kriszti
Kedves Kriszti!
Köszönöm a bátorítást. Igen, én is sokszor abba kapaszkodom, hogy Ö nem hagyott el bennünket. Itt van velünk, legalábbis a szívünkben, mindörökre.
Épp ma tudtam meg az ügyészségtől, hogy a fiam ügye átkerült a bíróságra. Ez végül is egy komoly előrelépés. Döntés született: perelik a VOGUE tulajdonosát és üzemeltetőjét. Kérdésemre, hogy mikor lesz az első tárgyalás, azt a tájékoztatást kaptam, hogy majd talán ősszel, de lehet hogy csak jövőre. Mindegy. Most ebből építkezem. Ebből merítek erőt a mindennapok elviseléséhez.
Kriszti! Így ismeretlenül is köszönöm a lelki támogatást.
Kedves Liliom!
Az nagyon jó, hogy tudsz emlékezni, fényképeket nézegetni, hogy az apróságok , a jó percek egyre gyűlnek. Ami a szívedben maradt édesanyádtól, abból nagyon fontos lelki táplálékot lehet venni. Nem tudom, észrevetted-e magadon, hogy más lett az értékrended édesanyád halála óta?
Felleg
Kedves Felleg!
Igen, ezt egyértelműen észrevettem, ez nagyon gyorsan történt. Más lett minden, teljesen átértékelődtek a dolgok, hogy mi fontos és mi nem. Ugyanakkor nagy kérdés is lett, hogy akkor hogyan kell élni, mi fontos? Minek van értelme? Eleinte csak azt láttam, hogy semminek, mert úgyis meghalunk. Ezt meg is írtam, korábban is, nagy kétségbeesve, és még Marika válaszolt nekem. Aztán a másik, hogy hogyan kell, hogyan lehet úgy élni, hogy nem tudhatjuk kivel mi fog történni. Nemigen merek tervezni. Ez nehéz. Ezt más hogyan csinálja?
Sziasztok Mindenki!
Ne haragudjatok, hogy eltűntem! Sosem szoktam szó nélkül eltűnni, most sem önszántamból történt így. A laptopom tönkrement a múlt héten és ezért nem jelentkeztem, ezért nem tudtam azoknak az e-mailjeire válaszolni, akik írtak nekem (itt is köszönöm!). Ma kaptam egy kölcsöngépet, így tudok most írni. A netkábelt elvágták (a baj nem jár egyedül...), ezért most mobilnetről vagyok itt, nem tudok sokat írni, de hétfőn már orvosolják a szerelők a problémát és hosszabban is fogok tudni írni. Most csak szerettem volna jelezni, hogy megvagyok, ne aggódjatok értem. Mégegyszer nagyon köszönöm és nagyon jólesik, hogy így figyeltek rám, ill. figyelnek itt egymásra az Emberek!
Mindenkinek kívánok viselhető napokat! Vigyázzatok Magatokra!
Gyuszkó
Jól van, azt hiszem mindőnk nevében mondhatom, hogy örülünk, hogy csak technikai probléma akadályozott! Jó, hogy jeleztél, vigyázz magadra és írjál, amikor tudsz! Neked is viselhető és könnyebb napokat!
Sziasztok, szia Liliom!
Végre van már netem, mostmár újra tudok majd jönni ide. Köszi, igyekszem vigyázni.
Írjak? Húú... nem tudok sokmindenről. Most beteg vagyok, sajnos. Nem voltam emberek között, sem megfázni nem tudtam, hiszen ki sem mozdulhattam itthonról a végtagfagyásom miatt, mégis tüdő-, mandula- és középfül gyulladásom van, fáj minden ízületem, lázas vagyok és folyik az orrom, tüsszögök 5 percenként. Valószínűleg a Tesóm és/vagy Apu hoztak valamit haza, ami Nekik nem ártott, mert nem betegek, de nekem nem működik az immunrendszerem rendesen és nem véd meg, minden betegséget azonnal megkapok. Ami a kedvemet illeti, vannak mostanában megingásaim:/ Egyik nap kicsit nyugodtabb vagyok, aztán másnap megint haragszom a világra, de van, hogy órák alatt változik ez, szóval elég szélsőséges a hangulatom. Mostanában jobban rámtört Anyu hiánya, ezt talán az is felerősítette, hogy Apuval kicsit súrlódtunk a napokban és olyasmit mondott, ami miatt azt érzem, hogy nincs mellettem annyira.
Egyelőre ennyit tudtam most írni, mert nem történt velem sokminden. Köszönöm! Neked is és mindenkinek elviselhetőbb napokat kívánok!
Kedves Liliom!
Örömmel fedeztem fel mai üzenetedben, hogy találtál máris olyasmit, amibe bele lehet kapaszkodni: amikor azt írod, az emberek megbecsülése, és a szépség észrevétele segíthet. Igen, ezek nagyon jó kapaszkodók.
Írtam Marikának egy kérdést, ezt neked is írom, és amit most tőled kérdezek, arra Marikától és másoktól is várom a választ, ha épp erre jár még valaki, és elolvassa a kérdésemet:
Próbáld (próbáljátok elképzelni), hogy ez a fájdalmas út, amin most jártok, milyen. Próbáljátok szavakkal leírni, hogy milyen tájat láttok magatok előtt mostani gyász-érzéseitekre gondolva.
Köszönettel fogadom mindig, amikor megosztjátok velem, amit épp átéltek, mindig nagyon jó érzések töltenek el, amikor sikerül valamelyikőtökkel egy-egy lépést megtennem ezen a nehéz úton.
Felleg
Kedves Felleg! Én ezt csak így tudom, nekem ez csak így megy. Muszáj találnom valami szépséget, valami erőt adót, de leginkább az adott erőt, hogy van Valakim, akiért még élni is képes vagyok. Ezt mondogattam magamnak, amikor pánik tört rám. Az utat leírni, azt nem tudom, mert nem látok utat, csak egy valami űrt. Amiben érzem magamat, az egy kiszolgáltatott helyzet. Ahogy írtam korábban is, és ezért is félek az élettől, ami bizonytalan. Nem merek komolyan tervezni semmit, és csodálkozom a korábbi önmagamon, aki látta maga előtt az életét, ahogy a tervei megvalósulnak. Gyakorolom, hogy a jelenben legyek.
Hogy mi maradt itt velem Anyuból? Napról napra egyre több, azt hiszem. Mindig eszembe jut valami újabb apróság, újabb mondata, még régebbi, elfeledettnek hitt emlékek. Én kezdettől fogva tudtam nézegetni a közös képeket is. Ami fáj, hogy nem volt alkalmunk, arra, hogy közösen emlékezzünk ezekre, mert sok mindenre már Ő maga sem emlékezett. Arra már nem jutott időnk, hogy megmutassam a képeket és felidézzük, hogy pár éve itt vagy ott voltunk együtt. Befejezetlen a mi történetünk. Mert váratlanul halt meg.
Én próbálok nem gondolni Anya halála körüli körülményekre, mert nagyon meggyötörtek az események, és nagyon sokat hibáztattam magamat. Utólag jöttem rá arra is, hogy egy nagy sokkon mentem keresztül.
Holnap kimegyek a temetőbe. Ez is változó, mert hajt valami, hogy menjek hozzá, de abba belegondolni, hogy tényleg ott van lent... Nem tudom...
Marika, ahogy leírtad, szinte láttam magam előtt, ahogy a Fiad kihúzza magát, és a magasságával viccelődik, -ezt jó volt olvasni. És korábban azt írtad nekem, hogy a bánat mellett büszke vagy a Fiadra, akit mindenki szeretett! Ha csak kis időre is elfog a nyugalom, csak egy perc is sikerült, már egy pici lépés. Remélem, nem haragszol meg rám ezekért a sorokért, nem biztos, hogy sikerült jól kifejeznem, amit mondani akartam.
És úgy érzem, hogy a jó dolgokra emlékezés gyakran egyben keserű is.
Kedves Liliom!
Dehogy haragszom. Sőt, kifejezetten jól estek a soraid. Örülők, hogy jól sikerült visszaadnom az a pillanatot amikor a fiam így viccelődött velem. Most, valóban vannak jobb óráim is. Már előfordul, hogy ha egyedül vagyok akkor sem sírok, vagy legalábbis jóval kevesebbet. Persze a napok többségében, még nagyon magam alatt vagyok.
Téged olvasva, eszembe jutott édesanyám, amikor öt elveszítettem. Nagyon borzasztó volt. Több mint 3 évig gyászoltam. Nekem is volt lelkiismeret furdalásom, mert a mamám egyedül halt meg. Nem voltam, voltunk mellette. Váratlanul, halt meg. Lefeküdt és nem ébredt fel többet. Nagyon nehéz volt, feldolgoznom az elvesztését, mert nagyon ragaszkodtam hozzá. A mamám halála után 4 évvel elveszítettem a fiamat, ami aztán minden más gyászt, problémát, gondot, felülírt.
Többször említed a pánik "rohamaidat" ill. hogy produkálsz pánik tüneteket. Nagyon megtudlak érteni, hogy milyen szörnyű érzés, mert sajnos én is küzdök vele már kb.28 éve. Halálfélelem, ájulás előtti állapot, szédülés, általános gyengeség, annak az érzése, hogy mindjárt felbukok, vagy, hogy fel sem tudok állni, betegség tudat ill. valamilyen betegség beképzelése, stb....stb..... Hát a rohamok témaköre, legalábbis nálam nagyon széles skálán mozog. Úgy, hogy tudom, hogy milyen rosszul érzed magad, amikor jön. Sajnos gyógyszer nincs rá, segíthet az akarat erő, sok séta, divatos szóval élve a pozitív gondolkodás, lehetőleg el kell terelni az embernek a gondolatait a rohamtól és így talán elkerülhető, hogy teljesen hatalmába kerítsen. Én, ha rám tőr, eleniumot, vagy libriumot veszek be. Most már igyekszem csökkenteni. Már vannak napok amikor egyáltalán nem kell, vagy csak 1 db., de van amikor 2-3db is szükséges.
Kívánom neked, hogy a lehetőségekhez képest, legyenek könnyebb napjaid.
Kedves Marika!
Azt szeretném most kérdezni tőled, miben érzed azt, hogy Zoliból bármi is megmaradt neked? Nem tudom, mennyire szeretsz magadnak feljegyzéseket készíteni. Szerintem ezt érdemes lenne akár folyamatosan is feljegyezni magadnak, hogy miben érzed azt, hogy Zoliból valami itt maradt neked. De ha nem szeretnéd ezt leírogatni magadnak, akkor most egyszeri alkalommal is jól jöhet neked is és a fórum olvasóinak is, ha leírsz nekünk pár dolgot, amikből azt érzed, hogy bár elveszítetted a fiadat, valami mégis itt maradt a szívedben tőle.
Felleg
Kedves Felleg!
Vegyesek az érzéseim nagyon a fiammal kapcsolatban. Elsőre a mérhetetlen nagy fájdalom jut eszembe. Aztán a tehetetlen düh ami az ott levő emberekre irányul, akik nem segítettek neki. Általában még mindig az elvesztése körüli történések járnak a fejembe, amitől háborog a lelkem. A düh, a kétségbeesett fájdalom, a bánat, a tehetetlenség ezekkel küzdök nap mint nap. Néha fordul csak elő, hogy arra az emberre gondolok aki lett a fiamból. Arra a rendes, kedves srácra, aki ha nevetett vele nevetett mindenki, mert úgy tudott szívből nevetni. Arra a fiúra, aki engem az anyját nagyon szeretett, ha Ö velem volt, nekem nem kellett cipekednem, figyelte még a lépésemet is. Egyszer együtt voltunk vásárolni. Arra lettem figyelmes, hogy a Zoli megkérdezte tőlem, hogy fáj a lábam? Én még nagyon nem is érzékeltem, hogy fáj a lábam, csak automatikusan elkezdtem egy kicsit sántikálni, Ö már ezt is észrevette. Figyelmes, családjával törődő, ránk odafigyelő gyerek volt. Amikor viccesen elém állt, még jobban kihúzta magát, hogy még magasabbnak tűnjön és megkérdezte, hogy: na mi van? Ilyenkor akkorákat nevettünk.........
De a szép emlékek nem igazán jönnek, csak az eltávozására tudok gondolni, és arra, hogy már soha, de soha nem láthatom. Nem tudok beletörődni, hogy elveszítettem.
Tegnap, nem jöttem vissza a 10 perc múlva visszamenő busszal a temetőből. Rendezgettem a sírját. Vittem neki friss virágokat. Beszéltem hozzá, meséltem neki. Ráértem, volt 1 órám a következő busz jöttéig. Sírtam emlékeztem.............
Úgy jöttem el a sírjától, hogy nyugalom volt a lelkemben. "Szép" lett a sírja. Jó, hogy most már lehet friss virágot vinni, nem az unalmas művirágokat látom.
Sajnos ez a nyugalom nagyon ritkán fog el, és főleg rövid ideig tart. Eltelt több mint 2 és fél év és én még mindig nagyon gyászolom. Én képtelen vagyok tovább lépni, beletörődni, hogy nincs............
Most befejezem a levelem, mert a könnyeimtől nem látom a billentyűzetet.
Kedvesek!
Igen velünk is előfordul, hogy nincs kedvünk, erőnk írni.
Én szívesen válaszolok minden kérdésre. Az élettől a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság miatt félek, az újabb rossztól ami bármikor megtörténhet, velem vagy bárkivel, akit szeretek. Így hogyan lehet tervezni??
Az éjszakáim olyanok, hogy általában estére olyan kimerült vagyok, hogy jól elalszom. Viszont korán felébredek, 4-5-6 óra alvás után, utána már csak fetrengek, és zakatol az agyam. Az az utóbbi időben azért ez javult. Ilyen hajnali ébredések alkalmával olvastam sokat. Álmaim szinte nincsenek, kétszer álmodtam anyumról mióta meghalt. Az egyik az szomorú volt, a másik szép álom volt, és segítette a kettőnk között elmaradt dolgok miatti hiányérzetem feldolgozását.
A kérdéseimre nincs válasz, -tudom én. Gondolom úgy van, hogy a válasz nélküli kérdésekkel megtanul együtt élni az ember, a félelmekkel is. Képes lesz rosszullét nélkül gondolni a halálra, az elmúlásra, jobban megbecsüli a másik embert, a szépet. Vagy félreteszi ezeket a kérdéseket és nem agyal rajta.
És igen, képessé válik mosolyogva beszélgetni, ha kell, de attól még ugyanúgy tud sírni, bármilyen lehetetlen pillanatban. Én majdnem minden nap -mégis váratlanul- elsírom magam hazafelé a villamoson, de nem fogom vissza magam. Meg sehol sem.
És a napsütés! A napsütés fontos, és segítenek a szépségek a lelkünknek. Ehhez meg kellett/kellene tanulni úgy gyönyörködni benne, hogy ne csak arra gondoljak, igen, ezt már nem láthatja. Hogy várta anyum a tavaszt, ami Neki már nem jött el. Két hónapja halt meg.
Kedves Mindenki!
Én sem tudom hová tűnhetett Gyuszkó, mindig szorgalmasan küldi az e-maileket, de a héten nekem sem írt... mindjárt megkérdezem tőle e-mailben is, hogy van...
Felleg
Kedves Liliom!
Amikor engem évekkel ezelőtt először érintett meg a fájdalmas gyász, bennem is rengeteg kérdés volt. Hogyan lehet mindezt feldolgozni, mit lehet tenni? Létezik-e kiút, beszélhetünk-e bármiféle megoldásról? A fájdalmat meg lehet gyógyítani, vagy csak kerülgetni lehet? Hogyan lehet ezer sebtől vérezve tovább élni és megtalálni az élet további értelmét?
Ami szerintem az élet egyik csodája, hogy a gyászolók többsége szép lassan választ kap a kérdéseire. Megtanulunk a gyász útján járni. Ez egy másféle út, mint a korábbi életutunk volt, de ezen az úton is nyílnak virágok, kisüt olykor a nap, és fel tud emelkedni a lélek.
Az, hogy úgy érzed, egy helyben állsz, szerintem a gyász velejárója. A gyászban lelassul az idő. Már nincs értelme rohanni, nincs is hová rohanni. Az idő értelmét veszíti, mert akit szerettünk és elment, örök időkre elment, de ugyanakkor örök időkre velünk is maradt a szívünkben. Tudom, hogy nagyon fáj úgy szeretni valakit, hogy a hiánya a legerősebb érzés, de a szeretet a hiányérzetnél is erősebb.
A gyászban szerintem különösen igaz, hogy kis lépésekben lehet csak haladni. Az úton két kísérőd van, a fájdalmad és a szereteted. Mindkettővel foglalkoznod kell.
Az élettől miért félsz?
Az éjszakáid milyenek, jól alszol, jók az álmaid?
Mindig mindenkinek elmondom , hogy ha olyasmit kérdeznék, amire nem szeretne válaszolni , akkor ne tegye, vagy teheti e-mailben is, nem csak itt a fórumon.
Felleg
Kedves Marika!
Írod, hogy a temetőben Zoltán fiaddal vagy. Ez csodálatos érzés lehet!!!! Jó lenne, ha írnál erről részletesebben is (akár e-mailben, ha itt a fórumon nem akarod részletezni), hogy te hogyan éled meg ezeket a lelki találkozásokat a fiaddal! Próbáltad már szavakba foglalni magadnak, hogy mi mindenért jó kint lenned a temetőben? Ilyenkor le tudod rakni a terheid egy részét is, és érzel valamilyen lelki változást?
Felleg
Kedves Felleg!
Köszönöm az érdeklődésedet. Tudod az az igazság, hogy még mindig nagyon össze vagyok zavarodva. Egyetlen dolog jár csak mindig az eszembe, hogy elveszítettem a fiamat! Rengeteget sírok, és nagyon kilátástalannak látom az életemet. Biztos hozzájárul a kevésbé jó idő is, de általában ilyen ramaty hangulatban vagyok. Mikor kint vagyok a Zoli sírjánál, csak állok és bámulok ki a fejemből, mintha még most sem hinném el a történteket. Aztán van amikor beszélek hozzá, mesélek neki. Itthon mindig ég a mécses az emlékére. A szobája még mindig változatlan. Mondta is az egyik barátunk, hogy "ez még mindig a Zoli szobája".
Ez egy olyan fájdalom, ami soha nem fog elmúlni. Van amikor egy kicsit enyhül, de a szívemben a mély fájdalom mindig ott van. Azért van változás. Ha találkozom valakivel, képes vagyok rá mosolyogni, beszélgetni mindenféle számomra érdektelen dologról, de amikor magam vagyok, akkor lehull az álarc, és marad a puszta fájdalom.
Tudod az a borzasztó, hogy az ember ha már elmúlt annyi, akkor már csak a gyerekeiben él tovább. Az Ö élményeikből építkezik, én nem tudok a fiam élményeiből már erőt meríteni. Nem is ragozom tovább, nagyon elvagyok keseredve. Biztos azért is mert ma 31 hónapja, hogy elment a fiam este és másnap a halálhírére ébredtünk. Pokoli!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Kedves Felleg!
Nagyon köszönöm az érdeklődésedet, hogy segíteni próbálsz a törődéseddel. Minden nap benézek ide, többször is, nincs erőm mindig írni, és nem is tudom, időnként úgy érzem, egy helyben állok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak jobb perceim az eltelt napokban, mert voltak. Számomra az első hónap volt a legfájdalmasabb, és gyötrőbb. Azonban ez nagyon hullámzó. Én is számolom a napokat. Próbálom elhinni, hogy az élet élhető marad a megválaszolatlan kérdések ellenére is, mégis a bizonytalanság ami a leginkább munkál bennem. Rájöttem, a sok könyvtől, beszélgetéstől, mindtől azt várom, hogy valaki mondja már azt, hogy ez nem is így van, nincs is halál. De tudom, ezt nem fogja senki mondani. És félek az élettől és a haláltól is.
Kedves Marika, nagyon sajnálom, hogy ezt a mérhetetlen és semmihez sem hasonlítható fájdalmat éled át és ilyen hosszan szomorúvá vált az élet, mégis hősiesen viseled ezt a megpróbáltatást, amihez kitartás kívánok Neked! Bárcsak tudnék segíteni valahogy! Nekem segítettek soraid, kis reményt adott, hogy talán lesz idő, amikor fogok tudni másképp is gondolkozni. Hihetetlen, és sajnálom, hogy még mindig nincs előrelépés az ügyben!
Gyuszi, el vagy tűnve! Mi van Veled?
Szeretettel gondolok Rátok!
Liliom
Kedves Liliom!
Köszönöm az együtt érző soraidat. Sajnos most annyira magam alatt vagyok, hogy belőlem most senki nem tud erőt meríteni a következő nap elviseléséhez. Mint már írtam a Fellegnek, nagyon magam alatt vagyok. Lehet, hogy mégis van szerepe továbbra is az életemben a napnak? Lehet, hogy ha majd megint kisüt a nap újból jobban leszek lelkileg?
Addig is kívánom neked, hogy nálamnál lényegesen könnyebb napjaid legyenek.
Sajnos a Gyuszi eltűnt. Én is írtam már neki két levelet is, és nem válaszol. Érte is aggódóm. Remélem nincs semmi komoly baja, csak egész egyszerűen most nincs kedve levelezni. Előfordul ez velünk is.
Szeretettel: Marika
Kedves Marika, nincs nagyobb fájdalom, mint amit te érzel, akinek a gyermeke halt meg. Neked az élet legnagyobb megpróbáltatása jutott. Szívből kívánom, hogy sikerüljön minden nap megbirkóznod ezzel a mérhetetlen szomorúsággal és a hiányérzettel, amit átélsz. A temetőben mindig sikerül megnyugodnod? Mennyi időt töltesz odakint? Mennyi az út odáig és vissza, maga az út is fontos, vagy csak a temetőben töltött percek?
Felleg
Kedves Felleg!
A temetőbe való kimenetel napi 2 órát igényel. Sajnos csak kb 10 percet tudok a sír mellett tölteni, mert ha a visszajövő buszt nem érem el, akkor 1 órát várnom kell a következő buszra. Már mostanában volt olyan idő, hogy ott maradhattam a sírnál a következő busz érkezéséig.
Hétvégén jobb, mert akkor kocsival megyünk ki. Akkor nem kell aggódnom, hogy lekésem a buszt.
Tudod, egyszerűen muszáj kimennem a sírjához. Találkoztam életem során olyan emberekkel akik évekig, minden nap kijártak a szerettükhöz a temetőbe, megértettem őket, de én nem ilyen voltam. Most én is kijárok minden nap, mert az a napi 10 perc is fontos számomra. Ott vele vagyok!!!!!!!!!!!!
Az út oda vissza nem fontos, a lényeg, hogy ott legyek!!!!!
Kedves Mindenki!
Végre hogy ismét lehetőség nyílt a fórumos beszélgetésekre!
Annyiszor néztem már be mindhiába, úgy tűnt, itt már nem fog soha kisütni ránk a nap, de kisütött!
Kedves Marika!
Mostanában is sokat jelent neked a napsütés?
Szia kedves Gyuszkó!
Hogy s mint vagy?
Kedves Liliom!
Szomorú szívvel köszöntelek köztünk! Remélem, hogy napról napra egyre inkább érezni fogod, hogy apró változások történnek benned, amik mind arról szólnak, hogy az életed élhető marad a mérhetetlen fájdalmak és a megválaszolhatatlan kérdések ellenére is. Jó olvasni, hogy van kibe kapaszkodnod. Remélem ezt itt a fórumon is érezni fogod, hogy belekapaszkodhatsz az itteni beszélgetésekbe.
Felleg vagyok, és lelki erőmhöz mérten segíteni járok ide. Nem vagyok szakember, csak valaki, akit egyszer, évekkel ezelőtt gyászolók közelébe sodort az élet, azóta próbálom megfogni a gyászban élő emberek kezét, a neten is. E-mailben is beszélgetek azzal, aki szeretné, a kék Felleg névre klikkelve lehet e-mailt küldeni nekem.
Volt már jónak mondható pillanatod is édesanyád halála óta, vagy egyelőre még semmi?
Felleg
Kedves Felleg!
Örülők, hogy újból közöttünk üdvözölhetlek. A napsütés már nem igazán jelenti azt számomra mint a gyász elején. Már nem érzem azt, hogy a fiam üzen, de kétségtelen, hogy a hangulatom jobb a napsütéses napokon. Én még mindig számolom, hogy hány hét telt el a fiam halála óta. A mécsesek minden nap égnek a szobájában, nem csak a sírján. A Péntek esték, és a szombat délelőttök még mindig nagyon fájdalmasak. A minden napos sírások sem ritkulnak, csak rövidebb ideig tartanak. Eszméletlen erővel tőrnek rám az emlékek. Lelkemben még mindig nem csitul a fájdalom. Másképp fáj az igaz, de most is nagyon meggyötör. Az is nagyon bánt, hogy a fiam ügyében még mindig nincs előre lépés. Több mint 2 és fél év telt el, de úgy érzem, hogy egy helyben topogunk. Egyszóval nálam alig van változás. Minden nap járom a temetőt. Hétvégeken pedig családosan megyünk ki. Állunk a sírjánál és emlékezünk. Tényleg nincs nagyobb fájdalom, mint amikor az ember a gyermekét veszíti el. Én nyugodtan elmondhatom, hiszen a szüleimen kívül, már nagyon sok szerettemet veszítettem el. Ez a fájdalom soha nem fog megszűnni. Mindig változik. Mindig más és más arcát mutatja, hogy rendesen meggyötörjön. Hát ez van. Az élet nekem nagyon szomorúvá változott.
Kedves Mindenki!
Volt két "jobb" napom, csüt, péntek, úgy csináltam, h igyekeztem elterelni a gondolataimat, nem hagytam száguldozni, de ettől még minden nap sírtam. A jobb nap azt jelenti, h nem voltak pánikszerű tüneteim.
Ma voltunk kint a temetőben, ott nyugodt volt minden.
Ma időnként egy légüres térben éreztem magamat. Én nem értem ezt az egészet. Egy nagy értelmetlenség. Csak fájdalom.
Én nem értem, hogy egyáltalán miért élünk, ha úgyis mindannyiunknak el kell mennie egyszer. Esténként annyira kimerült vagyok, hogy elalszom, de mindig korán reggel ébredek, és mindig zakatoló aggyal, és halálfélelmem van.
Minden remény elveszett egy boldog életre...
A munkahelyemen azt éreztem az utóbbi napokban, hogy a közvetlen kollégáim mostanra nem tudnak mit kezdeni velem. Már elmondtak mindent, amit lehet, és nem változott semmi. Én sem tudok mit kezdeni magammal, így érthető is.
Gyuszkó, az jó, h nem kell iskolába menned, főleg, ha kikészített. Te még nagyon fiatal vagy, sajnos, h ennyi minden már megtörtént Veled. Az új társ találását nem kell siettetned, gondolatban sem. A családod fontos, engem is Ők tartanak életben, a barátom és a húgom, és ekkor, bár embertelen nehéz, arra gondolok, h értük élni is képes vagyok. Ha már itt maradtam, és még valamennyi időm van az életből. Ezt sosem tudhatjuk. Senki.
Hát, nem egy szívderítő hozzászólás... el vagyok keseredve, ne haragudjatok.
Kedves Liliom!
Örülök, hogy volt 2 "jobb" napod! Tudom, hogy nagyon nehéz terelni a gondolatokat. Nekem is irtó nehéz, még most is. Én nem sírok minden nap, de azért, mert nem tudok. Sokszor annyira fáj, hogy már sírni sem tudok, csak nézek ki a fejemből és nem igazán fogom fel, hogy mi van körülöttem. ...de nekem is volt olyan, hogy pl. egy hétig minden nap rámjött a sírás. Mostanában megint nem megy. Ma majdnem megtörtént, nem sok kellett, de csak könnybe lábadt a szemem és tovább nem sikerült. Talán ez rosszabb, mintha az ember sírna, mert talán kicsit könnyít, de így, hogy minden érzés csak belülről fal fel, így borzalmas. Teljesen megértelek, egy ideig engem is kínoztak pánik szerű tünetek. Nem kaptam levegőt, izzadtam, kalapált a szívem és féltem valamitől, magam sem tudtam, mitől. Aztán ez magától elmúlt. Abban az időben azt hittem, hogy be fogok csavarodni. A légüres tér érzése is teljesen ismerős. Én még a mai napig ott érzem magam. A Barátnőm halálával rántották ki először a talpam alól a talajt és még vissza sem léphettem rá, ismét megtörtént, mikor elment Anyu. Mosmár úgy érzem, hogy többé nincs hova letegyem a lábam... Mintha én is lebegnék és nem találnék kapaszkodót. Szóval teljesen átérzem, amit Te és nagyon sajnálom! Én is mindig kimerültnek érzem magam, de én nem is tudok aludni. Van gyógyszerem, de az sem mindig segít. Van, hogy 24 órákat fent vagyok nonstop, mert egyszerűen nem bírok elaludni, az agyam nem képes kikapcsolni és sokszor már úgy érzem, hogy bedilizem az örökös agyalástól. Ideig-óráig el tudom terelni a figyelmem, de annyi. Sajnálom, hogy halálfélelmed van!:-(( Az nagyon rossz! Egy ideig nekem is volt, aztán elmúlt. Most viszont tényleg néha elgondolkodom, hogy milyen is lehet odaát... Még van néhány évem és igyekszem úgy élni, hogy megpróbálni egy kicsi jót is meglátni, de azért nehéz ez ilyen helyzetben. Mikor az orvos mondta, hogy mi várható, akkor elveszettem a fejem (persze nem előtte, annyi önkontrollom még volt) és azt mondtam, hogy legalább találkozom a Szeretteimmel. ...de úgy vagyok vele, hogy itt kell még maradnom, mert számítanak rám itt is! Apu, a Hugom, a Barátok! Szóval bennem most az tartja a lelket, hogy meg kell próbálnom még összeszedni magam. Nagyon remélem, hogy majd Neked is sikerül jobb napokat megélni. Sajnos ilyen nagyon rossz napok még bőven lesznek, de időnként úgy érzi az ember, hogy kicsit "könnyebb". Na, én ilyen napokat kívánok Neked a közeljövőre nézve! Igen, sajnos egy idő után a környezet tényleg mintha "nem tudna velünk mit kezdeni". Én is tapasztaltam a suliban is, de most is, a környezetemben. Mintha siettetnének minket, a másik réteg pedig nem érti a helyzetet. Valamilyen szinten megértem, hiszen aki még nem vesztett el senkit, az nem is érezheti át, de akkor legalább ne siettessenek minket.
Igen, most tényleg sok terhet levesz a vállamról, hogy nem kell bent lennem a suliban. Eredetileg azért kerültem ki onnan, mert idegösszeomlást kaptam. Eleve nagyon rossz állapotban voltam, de a tanárom még rá is tett vastagon és ez megtette a hatását, a végén majdnem rámentem. Fogytam 10 kg-t, nem volt kedvem élni, sírógörcsök kaptak el, nem tudtam koncentrálni, egyszóval végem volt. Bekerültem a kórházba, hogy felerősítsenek és ott találtak rá a betegségemre, amiről kiderült, hogy már évek óta lappanghatott bennem, alattomosan. Na igen, az új társ gondolata is nehéz. Annyira mondják, de nekem nem megy. Érzem, hogy nem megy még. Azt hittem, hogy talán fog, de nem. Tegnap óta megint a szívembe markol, hogyha belegondolok, hogy mással kezdjek kapcsolatot. Így, hogy nem teszem, kicsit még közelebb érzem magamhoz Szabinát. Ha új társam lenne, úgy érezném, hogy Szabinát tényleg örökre elvesztettem... és ez borzalmas! Tudom, hogy vissza már nem hozhatom, de így még egy kis halvány köteléket érzek és valamelyest megnyugtat. ...mert ahogy elképzelem, hogy mással vagyok, elfog a sírás. Most is tartom magam inkább, de nehéz. Igen, a Családom nagyon fontos! Engem is Ők tartanak életben. Ők és a Barátok. Valamint a betegségem, mert átértékeltem az életet és úgy vagyok vele, hogy nincs idő, hogy mindig szomorkodjam. Persze jön magától, de úgy értem, hogy muszáj valahogy erőnek erejével akarnom, hogy meglássak mást is, mert nincs már olyan sok időm. Mondjuk, nem tudjuk, hogy kinek mennyi az annyi, de ha az ember tudja, hogy x ideje van, akkor másképpen kezdi látni a dolgokat. Szóval most én magam sem értem, hogy hogyan is viselkedjek. ...mert a fájdalom széttép, de közben néha mosolyognom kell a Családom miatt. Azt mondják, nem szabad elfojtani a fájdalmat. Nálam az a helyzet, hogy a Családom miatt teszem, másrészt van, hogy nem is tudok sírni. ...és akkor itt van az, hogy félek "gyenge" lenni, mert az van bennem, hogy megy az idő és nem akarom, hogy úgy emlékezzenek majd rám, hogy mindig szomorú voltam. Ne haragudj, hogy ilyen össze-vissza írok, de fáradt vagyok nagyon és a fejemben is össze-vissza cikáznak a gondolatok. Szóval ezeket azért írtam le Neked, hogy lásd, nem vagy egyedül ezzel a nagy fájdalommal. Tudom, hogy nem vígasztal, mert ilyenkor semmi nem vígasztalja az embert, csak azt akarom, hogy ne érezd egyedül Magad! ...és ne haragudj, hogy terheltelek a saját gondjaimmal, csak ahogy írtad, hogy nem tudhatjuk mennyi van az életből, eszembejutott, hogy tényleg így van, hiszen pont ebben a helyzetben vagyok. Mármint, hogy épp' ez az, hogy én tudom, hogy nekem mennyi van és ezért igyekszem úgy élni, hogy a Családomnak jó legyen.
Nem haragszunk, írj nyugodtan! Látod, én sem írtam valami pozitív hangvételű hsz.-t... Sajnos nem vagyunk jól és ennek ki kell jönnie.
Vigyázz Magadra!
Gyuszkó
Óóóóó, nem is tudom, mit írjak, ez nagyon nehéz lehet így .... ha nem is tudod mennyi, akkor is nagyon rövid az élet arra, hogy szomorkodjunk, mégis, most ennek van itt az ideje... jó, hogy írtál, és nem terhelsz, és igen, itt nem érzem magamat egyedül. Minden nap olvasok itt, csak nem tudtam írni. Most is csak ilyen rövidet... Jó lenne pihenni, úgy aludni mint korábban! És mosolyogni. Jó pillanatokban, percekben, néha sikerült.
Neked? Valakinek?
Szia Liliom!
Igen, ez igaz! Ha nem tudja az ember, hogy mennyi idő van neki, akkor is rövid az élet arra, hogy szomorkodjunk. ...de valóban ennek van itt az ideje és meg kell élni. Örülök, hogy itt nem érzed Magad egyedül. Nekem is sokat segítettek, mikor először írtam ide és azóta is mindig kapok kedves leveleket, ha írok ide. Nagyon örülök, hogy létrejött ez az oldal! Megértem, hogy nagyon jó lenne végre úgy aludni, mint korábban. Én is így vagyok vele. Nekem is sikerül néha mosolyogni.
Kitartást kívánok és könnyebb napokat!
Kedves Liliom!
Fogadd őszinte részvétemet! Átérzem teljesen a fájdalmadat, én is elvesztettem Édesanyámat, csak én "már" 9 hónappal ezelőtt. Még most is iszonyatos érzés, még a mai napig is sokszor rámtör az az éles hiányérzet, olyankor úgy érzem, hogy megőrülök. Lesznek majd hullámvölgyek, mikor majd úgy érzed, hogy üres vagy, aztán majd megint érezni fogod a fájdalmat. Sajnos ezen mindenki átesik. Tiszta szívből sajnálom, ami történt! Nagyon sok erőt kívánok Neked! Nekem az segít a kitartásban, hogy van egy Hugom és Miatta nem adhatom fel, nem gyengülhetek el. Itt van Apu is, Ő is támogat minket. Nem is tudom, hogy mit mondjak, amivel kicsit segíteni tudnék... Nem találom a megfelelő szavakat, ez olyan nehéz:-(( Együttérzek Veled teljesen! Itt mindig lesz valaki, aki reagál az írásodra, nem fogunk egyedül hagyni.
Az már jó, hogy tudtál ide írni és kitartást kívánok!
Gyuszkó
Kedves Gyuszkó!
Köszönöm Neked is a támogatást! Nagyon sajnálom, ami Veled is történt!! Nem tudom, valaha elfogynak-e a könnyeink... A hullámzó érzelmek és a száguldozó gondolatok magukkal rántanak. Néha jobb, de aztán megint... Bejárok dolgozni, de a munkára koncentrálás nagyon nehezen megy, de a kollégák kedvesek velem.
Mindig arra gondolok, hogy igen, mi itt maradtunk, élünk, akkor nekünk össze kell szedni magunkat, nem maradhatok így. Nem tehetem tönkre a körülöttem élők életét a gyászommal, a rengeteg kimondott és kimondatlan őrült gondolattal, bár mindenki nagyon segítőkész körülöttem. Én egyedül ezt nem bírnám, nem bírom, ezért is kellett írnom is. Alapjaiban rengett meg az életem, és nem látom, hogyan tovább. És igen, nagyon nehéz mit mondani. Én is kitartást kívánok Neked is a fájdalom viseléséhez! Egymás erősítésével talán könnyebb.
Kedves Liliom!
Köszönöm! Én sem tudom, hogy mikor lesz elviselhetőbb a fájdalom és fogynak el a könnyek. Éppen most szembesültem azzal, hogy én csak hittem, hogy jobban vagyok, valójában nem... Na, hogy értsd: 2 évvel ezelőtt meghalt a Barátnőm egy autóbalesetben. Úgy éreztem mostanra már, hogy egy kicsit enyhült a fájdalom. Álmodtam többször olyat, hogy veszekedett velem, szakítani akart, stb. Erre azt mondták nekem többen is a környezetemből, hogy biztosan így jelez, hogy mostmár el kell engednem. Annyira mondták, hogy már én is kezdtem elhinni, hogy talán ez jelzés. ...de az előbb, ahogy belegondoltam jobban, hogy esetleg mást kell majd átölelnem és hogy Szabinát majd el kell engednem, úgy éreztem, hogy akkor örökre elveszítem és sírva fakadtam:/ ...és itt rá is jöttem, hogy nekem még nem megy a továbblépés. Ne haragudj, hogy eltértem a témától, ezt azért írtam le, mert írtad, hogy nem tudod, elfogynak-e valaha a könnyeink. Úgy látszik, hogy nem... Anyu is nagyon hiányzik! Nemrég volt a névnapja és nehéz nap volt. ...de mindjárt itt lesz Apué és az enyém (egy napon) és hiányozni fog Anyu, mert ilyenkor mindig közösen készültek nekünk a Hugommal. Nem az ajándék fog hiányozni, hanem maga az, amikor szeretettel készültek nekünk! Teljesen megértelek a hullámzó érzelmekkel kapcsolatban is. Én is sokszor úgy érzem, hogy érzelmi hullámvasúton ülök, hol mélyebben, hol kicsit magasabban vagyok. ...de inkább mélyen. Próbálom elterelni a figyelmem, nem szeretném, hogy a Családom az én kesergésemet lássa, mert akkor Ők is jobban elkeserednek. Elhiszem, hogy nagyon nehéz a munkára koncentrálni. Kitartást kívánok! Én most nem járok suliba, tartós betegség miatt és érzem, hogy ez a "szabadság" kicsit könnyít rajtam, hogy legalább nem kell még ott is előadnom, hogy jól vagyok, mikor nem vagyok jól:/ Örülök, hogy a kollégáid kedvesek Veled! Ez sokat számít. Engem kikészített az osztályfőnököm (mintha nem lett volna elég bajom amúgy is, ugye Anyu...) Szóval nem volt jó oda bejárni. Ezért is örülök, hogy Veled a munkahelyen kedvesek. Én is mindig arra gondolok, hogy akik itt maradtunk, nekünk tovább kell élni! Van, hogy ez erőt ad, de aztán megint jön egy hullámvölgy és megint úgy érzem, hogy feladom. Én is azért igyekszem magamba fojtani a fájdalmam, hogy másokat ne terheljek a környezetemben. Megértem, hogy egyedül nem bírod és jó, hogy írtál ide! Sajnos abban, hogy hogyan tovább, én sem tudok okosat mondani, mert még én is keresem a kiutat és ráadásul 20 éves fejjel nem is okoskodhatom. Köszönöm! Igen, összekapaszkodva talán sikerül előrébb jutni.
Anyukám alig több, mint egy hónapja halt meg, és rettenetes fájdalom, amin keresztülmegyek. Az őrület szélén éreztem magamat időnként.
Nekem még nincs gyermekem, az utóbbi hónapokban tervezgettük, hogy hamarosan szeretnénk.
Ez a mérhetetlen fájdalom ami most ér, az a felismerés ilyen közelről, hogy mindannyian meghalunk valamikor rémítő.
Én ezt a szenvedést senkinek nem kívánom. Mégis, aki megszületik az elkerülhetetlen, hogy átélje.
Arra gondolok, ha lesz gyermekem szenvedni fog, amikor én meghalok, és közben én is szenvedek,
mert tudom, hogy mi vár rá majd akkor. Nagyon félek, és nem tudom, mi lesz mostantól. Én anyaként képzeltem el az életemet. Most mihez kezdjek? Lehet ezen ép ésszel túljutni? Azt nézve, h egyszer mindannyian meghalunk minden olyan értelmetlen.
Szia Liliom!
Ezek a gondolatok, amiket az Anyukát elvesztése hozott felszínre, ezeket a gondolatokat, előbb-utóbb, mindegyikünk végig gondolja. Ebben az egész dologban, nem az a lényeg, hogy befejezzük, hanem az, hogy végig éljük.
Az, hogy megszületünk, az nem a mi döntésünk. De ha már megszülettünk, igyekezzünk kiaknázni az élet adta lehetőségeket. Az sajnos benne van a "pakliba", hogy az idősebbek elmennek. Azt már az ember nehezebben tudja elviselni, ha egy fiatal megy el. Az igen, az az életnek egy olyan kihívása, amikor az ember tényleg felteszi Önmagának a kérdést, hogy érdemes tovább élni? Amikor az ember a saját gyerekét veszíti el? Azt a valakit akit Ö szült, és látott felnőni. Annak a valakinek az elvesztése, az igen, az egy pokoli fájdalom.
Azt írod, hogy a születendő gyermeked, is így fog majd szenvedni, amikor téged elveszít, és hogy ennek semmi értelme? Hát tudod ennek a gondolat menetnek nincs értelme. Én aki elveszítette az egyik élete értelmét, még így visszagondolva is azt mondom, hogy megérte. Ahányszor a fiamra gondolok, a szívszorító bánat mellet, a büszkeség is elönti a szívemet. Büszke vagyok arra a fiúra, fiatal férfire, aki az én gyermekemből lett. Arra az emberre, akit annyian, de annyian szerettek. Ebben az elidegenedett világban, ez egy nagy dolog.
Amikor, majd a gyászon túl leszel, és elfogynak a könnyeid is, bátran vállalj gyereket. Olyan boldogságot, szeretetet, mint amit a gyereked, gyerekeid tudnak adni neked, olyant senki, de senki nem tud neked adni, és hidd el nekem, hogy egyszer sem fog eszedbe jutni, hogy mi lesz, ha ők is elveszítenek téged.
Kedves Marika!
Nagyon nagyon köszönöm, a segítő sorokat, és azt, hogy a Te nagy fájdalmadból bíztatsz engem. Olvastam, hogy Neked is mennyire nehéz!
És, igen, igazad van, ezekkel a gondolatokkal csak most szembesültem igazán, és nehezen megy, nagyon nehezen. Lehet, hogy nincs értelme a gondolatmenetnek, kontrollálhatatlanul száguldoznak a gondolataim. Elviselhetetlen az élet végessége, és nem tudom, hogyan fogok megküzdeni ezzel. Valaki hisz, az segíthet, én most nem tudok hinni semmiben. Azt látom, hogy mindenki meghal előbb vagy utóbb, és ennek nincs értelme... És nagyon fáj. Nem tudom, lesz-e másképp valamikor, mert attól, h egyszer talán másképp fogok gondolkozni róla, sajnos a tények még tények maradnak.
Nagyon köszönöm a válaszodat és a bátorítást, nagy szükségem van rá. Mint, ahogy mindannyiunknak itt.
Kedves Zsolt!
Elnézésedet kérem, hogy csak késve válaszolok, de előbb-utóbb mindig jövök...
Hogy vagy azóta? Továbbra is a csendes, egyedül töltött órák jelentik a megnyugvást, vagy a társasági élet felé is nyitottál már rést?
Felleg
Kedves Mindenki!
Hogy vagytok?
Kedves Marika!
Ilyen hidegben is jársz ki a temetőbe?
Felleg
Üdvözöllek Felleg!
Megmondom őszintén, hogy továbbra is feljövök erre az oldalra, de amikor meglátom a halom spam-et elmegy a kedvem, hogy elidőzzek ezen az oldalon. Úgy vettem észre, hogy le is állt a hozzászólás sorozat. Én is ma vettem észre, hogy február elején megkérdezted, hogy "ebben a hidegben is kijárok-e a temetőbe?"
Gondolom, hogy letisztították a spamok-tól és így láthatóvá váltak most a beszélgetések.
Nos a válaszom, igen. Én a leghidegebb napokon is kimentem minden nap a fiamhoz a temetőbe. Muszáj mennem, kivisz a szívem. Tudod, ezen a héten lesz 2 és fél éve, hogy elment, de nekem most is nagyon fáj az elvesztése. Nincs olyan nap, hogy ne sírnám el magam, vagy legalább is ne lábadna könnybe a szemem. Nagyon nehéz.
Kedves Mindenki!
Az imént panaszolta egyikőtök e-mailben, hogy régen jöttem felrázni benneteket, úgyhogy akkor most jövök!
Kedves Gyuszkó!
Neked írok először, mert te vagy itt a topik élén a szomorúságoddal. Nagyon jól tetted, hogy kiírtad magadból minden bánatodat és keserűségedet! Arra biztatlak, hogy próbáld lélekben átölelni Szabinát. Próbáld érezni a lelkét, és eljutni arra a pontra, amikor úgy érzed, összeér a lelketek! Szerintem menni fog, és bőven lesz mit írnod ezekről a lelki találkozásokról a füzetedbe!
S szeretném, ha a következő üzenetedben a jó perceidről is írnál!
Felleg
Kedves Felleg!
Köszönöm/köszönjük, hogy írtál!
Úgy éreztem akkor (is), hogy írnom kell, azért jöttem ide. Mostanában is kesergek, csak nem mindig jövök fel, mert nem szeretnék túl sokat panaszkodni. Tegnap nagyon mélyre kerültem, mert rossz hírt kaptam. Ez nem tett jót az alap hangulatomnak sem. Amit írsz, hogy próbáljam lélekben átölelni Szabinát... Nagyon sokszor megteszem. Sokszor elképzelem és azt is, hogy fogjuk egymást kezét, stb. Ilyenkor egy pillanatra mindig eltölt egy kis nyugalom, mert ezek a gondolatok veszik át az irányítást, nem a fájdalmasak. A füzetbe le szoktam írni ezeket a gondolatokat is, mindent, ami jó. Rosszat nem írok, mert a füzet lényege, hogy összegyűjtsem a jó gondolatokat, a jó emlékeket és abból merítsek erőt. Tegnap elő is vettem, mert nagy szükségem volt rá. Egy kicsit megnyugtatott, legalább amíg olvastam a benne leírtakat.
Azt írod, szeretnéd, ha a jó perceimről is írnék. Az utóbbi időben nagyon kevés ilyen percem volt, de nem adom fel, mert már volt, hogy jöttek jobb napok. Bizakodó vagyok, mert ugyan most jön a Valentin nap, ez nehéz lesz, de talán utána egy kicsit megnyugszom. Ebben bízom! Nagyon ritkán már sikerül máshová figyelni úgy, hogy akkor tényleg csak oda koncentrálok és olyankor kicsit nyugodtabb vagyok. Nem is olyan régen volt 1-2 nyugalmasabb napom és nagyon jól jött a sok nehéz után. Bízom benne, hogy hamarosan megint következnek ilyen napok. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy van erőm és valahogy tovább tudok menni, meg tudok küzdeni a napokkal, ilyenkor könnyebben adok erőt a Családomnak is. Nagyjából ennyit tudok most írni a jó perceimről.
Gyuszkó
Már megint...
Szégyellem magam, hogy ennyit panaszkodom, hiszen tegnap is írtam ide. Rettentő nehéz napom volt tegnap. Nappal valahogy próbáltam lefoglalni magam, hogy ne kattogjon annyira az agyam, aztán ez kezdett megváltozni, úgyhogy bevettem a nyugibogyómat és lefeküdtem aludni. Este felébredtem, onnantól nem volt megállás, csak járt az agyam és jöttek a gondolatok... Odaveszett az erőm. Nagyon hiányzott Szabina és egyreinkább azt kérdezgettem, hogy miért??? Anyu fél éve ment el. A Szabina halála okozta fájdalom kezdett egy nagyon kicsit enyhülni, de éppenhogy csak. Csak annyira, hogy mosolyogva is meg tudtam nézni a fényképét. Reméltem, hogy már nem fogok visszaesni, mert minden erőmre szükségem van, hiszen Anyu elvesztését is valahogy el kell majd rendeznem magamban... A tegnapi évforduló nagyon visszarántott. Megint elemi erővel tört rám a fájdalom, a sok emlék, a sok "miért?", "mi lett volna, ha...?" és a többi... 2 éve minden este úgy fekszem le, hogy rettentően hiányzik, hogy átöleljem Szabinát, ahogy régen! ...de tegnap különösen, hiszen tegnap az évforduló annyira felélénkített bennem mindent, az emlékeket, a fájdalmat, mindent. Nagyon hiányzott tegnap este is, borzalmas volt Nélküle lefeküdni megint. Az ember várja, hogy talán tévedés, talán csak egy rémálom, de az évfordulók ráébresztik a kegyetlen valóságra és ez nagy erővel vágja mellbe:/ Ezért borultam ki. Talán kezdek begolyózni, de sokszor azt gondolom, hogy talán valami történt velem, nem vagyok magamnál és addig rémálmaim vannak. Arra gondolok, hogy talán balesetem volt és nem vagyok ébren, azalatt rémálmaim vannak... Néha elgondolkodom, hogy ha így van, vajon mikor és hol fogok felébredni. Lehet, hogy fájna mindenem, de azt sem bánnám, csak végre tudjam, hogy ez az egész csak egy szörnyű rémálom volt. Semmi sem fájna talán, mert annál jobban semmi sem fáj, mint hogy elvesztettem Őket! Azt hittem, hogy ma egy kicsivel jobban leszek, de még rosszabb... Megígértem Szabinának tegnap, hogy erősebb leszek, mert sokat keseregtem. Sajnos nem tudom tartani az ígéretem:-(( Most minden kavarog a fejemben, össze-vissza. Ez az évforduló megint felerősítette a kérdéseket bennem, hogy vajon szenvedett még az ütközés után?, mit érzett közben?, mit gondolt?, stb. Mindig megvédtem, mindentől és mindenkitől és borzasztóan bánt, hogy akkor nem voltam ott és nem vigyáztam Rá!!! Tudom, ha ott vagyok, én is odaveszek, de mégis az érzés valamiért nem hagy nyugodni... Abban bízom, hogy nem szenvedett és hogy boldog volt, hogy érezte a szeretetem, hogy sikerült megadnom Neki, amire vágyott! Nagyon sok gondolatot és érzést felhozott az évforduló, amiket nagynehezen legyűrtem magamba, hogy ne kínozzanak. Még nem hegedt be a seb, még évek kellettek volna hozzá, de már kezdett enyhülni a sajgása, de az évforduló feltépte és rettentően nyilal! Egyfolytában Ő jár a fejemben megint... Jön a sok emlék, a hangja, az illata, a mosolya, az érintése... Rettenetes érzés, hogy most nem csak Anyu hiánya ennyire éles és borzalmas, hanem ez az évforduló most feltépte a Szabina halála által okozott sebeket is. Nem bírom!!! Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni??? Megígértem, hogy erős leszek! Anyunak is, Szabinának is. Szabinának éppen tegnap, mert keseregtem eleget tegnap este. Mondtam Neki, hogy erőt veszek magamon. Hm:/ Nem sikerült, inkább méglejjebb csúsztam ma:-(( Elöntött a sok emlék, rettentően hiányoznak!!!!! Hiába az ígéretem... Ez a fájdalom pokoli és teljesen a hatalmába kerít. Azt mondtam Nekik, hogy nem fogok sírni, erős leszek. Egy fenét vagyok én erős:-(( Mikor lesz már az, mikor nem fog ennyire fájni??? Mikor nem fogok ennyit sírni??? Már kezdtem kicsit jobb napokat megélni, fél év után először, mióta Anyu elment. Örültem is, hogy talán haladok. ...de ez az évforduló most mindent agyonvágott, megint a mélynél is mélyebben vagyok és úgy érzem, hogy nem tudok kimászni. Kezdtem kicsit jobban lenni és most kezdhetek mindent elölről:/ Rettentően fáj, hogy elvesztettem Őket, most egyszerre érzem Mindkettőjük hiányát és ez borzalmas! Eddig is hiányoztak Mindketten, de mivel kicsit csitult Szabina hiánya, mármint, hogy mosolyogni is tudtam, ha szóbakerült, vagy fényképét sikerült mosolyogva nézni, ezért ennyivel "könnyebb" volt. ...de most olyan, mintha tegnap történt volna a borzalom és úgy érzem, nem bírom elfogadni soha!! Egyikük elvesztését sem... Egyszerre szakadt rám Mindkettőjük hiánya, a fájdalom, a hiányérzet, a tudat, hogy elvesztettem Őket! A szívem egyik felét Szabina halálakor tépték ki, a másikat Anyu vitte Magával... Üresnek érzem magam teljesen:-(( Valahogy képes vagyok szeretni a Tesómat, Aput, a Barátokat, de mégis úgy érzem, hogy már semmi sincs bennem, semmi nem maradt. Többé már sosem leszek az, aki voltam... Tegnap este is, most is, mint egy 5 éves, csak sírok, hogy mennyire hiányoznak... Meddig lesz még így??? Már olyan jó volt, hogy erőt tudtam venni magamon, erre tessék. Hogyan fogok én így megállni a lábamon? Hogyan fogok én így példát mutatni a Testvéremnek és hogyan fogok Neki erőt adni?
Ne haragudjatok ezért a rettentő negatív bejegyzésért, de muszáj volt kiírnom magamból, mert megőrülök. A fájdalom persze itt van bennem, de most egy nagyon kicsit jobb lett, hogy kiadtam magamból.
Könnyebb napokat Nektek, mint amilyeneket mostanában én megélek! Remélem van itt olyan, aki legalább egy kicsit jobban van! Kitartást mindenkinek!!! Én is igyekszem valahogy. Majd összeszedem magam, ne haragudjatok!
Kedves Mindenki!
Az utóbbi időben megéltem pár könnyebb napot, aminek nagyon örültem, mert azt hittem, hogy sosem fog elérkezni... Fél éve először volt olyan, hogy volt 2-3 nap, mikor "jobban" voltam. ...de aztán megint gödörbe estem és igyekszem kimászni. Ami megnehezíti az az, hogy pontosan ma van 2 éve, hogy a Barátnőm autóbalesetet szenvedett:-(( Rosszul érint és erre még az is rátett, hogy az előbb rátaláltam egy idézetre, aminek az egyik mondata teljesen rám illik és ez nem érintett valami jól. Az utóbbi időben sorra történtek olyan dolgok, amik eszembejuttatták Őt. Tegnapelőtt majdnem volt egy autóbalesetem, mert egy nem normális játszadozott:/ Persze nem csak nekem lett majdnem bajom, hanem másoknak is, de rögtön Szabina jutott eszembe, hogy vajon Ő mit élt át, az ütközéskor:-(( Tegnap az egyik kedvenc filmje ment a tv-ben... Ma pedig a halálának a 2. évfordulója van. ...és az az idézet is szíven ütött. A külvilágnak igyekszem nem mutatni, hogy mennyire szenvedek, sajnos azért is, mert a környezetemben vannak olyanok, akik elvárják szinte, hogy lépjek túl... Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy ez nem megy olyan könnyen!!! Nem értik. Bizonyos fokig meg is értem, hiszen akit nem ért még ilyen csapás, nem is érezheti át, de akkor legalább ne siettesse az embert! Szóval kénytelen vagyok álarcban járni, de nagyon nehéz. Sajnos sokunktól elvárják, hogy x idő múlva mosolyogva emlékezzünk:/ Legszívesebben kimentem volna Hozzá a temetőbe, de a betegségem miatt nem mehetek utcára egy ideje és egy ideig még nem is mehetek. Ez is piszkál, mert úgy érzem, hogy önző vagyok Vele szemben, amiért nem megyek... Minden nap nehéz, de a mai nagyon, hiszen ma 2 éve történt a borzalom. Gyújtottam gyertyát és emlékezem...
Drága Gyuszkó!
Ma este Szabináért is ég egy gyertya nálunk! Vigyázz magadra nagyon! puszi
Szia!
Te vagy, Ildikó? ...az írásodból gondolom. Ha mégsem, akkor elnézést!
Nagyon kedves vagy!! Nem vagyok egy érzelmes valaki (vagyis az vagyok, de csak magamban), viszont most megérintett ez a kedves gesztus! Köszönöm a kedvességedet!