Megemlékezés Anyuról, az utolsó pillanatáig...

Egy életvidám és pozitív Ember voltál, aki mindig a végsőkig küzdött, kitartott amellett, amit el akart érni! Értünk is mindent megtettél! Nagyon sokat tettél értünk, sokszor erődön felül teljesítettél! Ezt nem lehetett elégszer megköszönni Neked. Soha nem hagytad el magad, annak ellenére sem, hogy beteg voltál és voltak rosszulléteid. Rendesen szedted a gyógyszereket, nagyon vigyáztál magadra! Persze Mi is segítettünk, amennyit csak tudtunk, hogy ne erőltesd magad, de mindig mondtad, hogy jól vagy és el tudod végezni a teendőidet. Azért mi mégis segítettünk, mert nagyon szerettünk! Nyáron, egyik nap megint rosszul érezted magad, de aztán pihentél és jobban lettél. Mindig aggódtunk Érted, mégha nem is mutattuk, mert azt nem szeretted. Június 11.-én viszont megint rosszul lettél, de akkor a mentőket is ki kellett hívni. Volt már ilyen máskor is, sajnos, de mindig hazajöttél hála Istennek! Hívtam a mentőket, Cinti pedig figyelt Rád addig. Mondtad, hogy nem szeretnél kórházba menni, de mi nem hagytuk, hogy itthon maradj! ...és mekkora szerencse! A mentősök azt mondták, hogy infarktusgyanús vagy és be kell vinni a kórházba. Cintivel gyorsan összepakoltunk Neked a kórházba és én Veled mentem, Cinti itthon maradt, hogy ha Apu hazaér a munkából, akkor elmondja, hogy mi történt. Nagyon rossz érzés volt, hogy szirénázva rohant a mentő Veled! Próbáltam Előtted nem mutatni, mert nem akartam, hogy mégrosszabbul legyél. Nem maradhattam ott Veled, szóval hazajöttem, de még Apu nem volt itthon. Nemsokkal később megérkezett. Megijedt, mikor mondtuk, hogy mi történt. Már csak másnap mehettünk be Hozzád. Az orvosod azzal fogadott minket, hogy éjjel leállt a szíved, de visszahoztak, viszont nem vagy jó állapotban! Az intenzívosztályon voltál... Nagyon rossz volt Téged úgy látni! Magatehetetlenül, gépekre kapcsolva, csővel a torkodban... Téged! Aki mindig erős volt! Nyeltem a könnyeimet, de Apu is, láttam Rajta. Cintinek viszont folytak a könnyei. Suttogtunk Neked, remélem, hogy legalább hallottad, mert sajnos beszélni nem tudtál, a csőtől. A kezedet is fogtuk és nagyon remélem, hogy érezted! Nagyon rossz volt azt is látni, ahogy a monitor a szívverésedet mutatta, ami nagyon rendszertelen volt. Nem maradhattunk sokáig, úgyhogy aztán hazajöttünk. Iszonyat rossz volt a bizonytalanság!! Szegény Cinti állandóan azt kérdezgette, hogy mi lesz? Próbáltuk megnyugtatni, de mi is féltünk! Alig aludtunk! Másnap reggel siettünk Hozzád! Apu aztán beszélt az orvosoddal, addig minket kiküldtek a folyosóra. Az a 10 perc, amit kint vártunk, bőven elég volt, hogy minden férfiassági, legénységi mivoltomból kivetkőzve, nem számítva, ki néz, hányan látják, eltört a mécses. Pedig Te tudod a legjobban, hogy erre kényes vagyok és nem szoktam senki előtt gyenge lenni! Bőgtem, mint egy taknyos gyerek. ...de nem csak én, Cini is. Féltettünk Téged nagyon!! Egészen addig még tartottam magam, de valahogy éreztem, hogy nagy baj van, hiszen az orvosod kiküldött minket. Talán nem szép dolog, de azt kell mondjam, az a 10 perc elég volt, hogy a lelkemről, a szívemről több kilónyi teher szabadult meg. Megkönnyebbültem, hogy kijött belőlem az elmúlt 2 nap alatt felhalmozódott lelki teher, amit Cinti miatt nem mutattam ki, így is nagyon félt! ...és persze a tudat is nagyon rossz volt, hogy tehetetlenséggel kell végignéznünk, hogy milyen beteg vagy! Mikor visszamentünk Hozzád, volt egy pillanat, mikor ismét majdnem előtört belőlem, de nem akartam Előtted mutatni, hogy mennyire gyenge vagyok, főleg, hogy éreztem, hogy igazán baj volt, erősnek kellett lennem! Ahogy az ágyad mellett álltam és néztem Rád, átfutott az agyamon, hogy biztos megtettünk Érted mindent? Megtettük, amit egy Anyáért kell? Biztos jó gyerekeid vagyunk? Eleget figyelünk Rád? Nem búcsúztunk, mert még mindig nem tudtuk elhinni, hogy ott tartunk, hogy búcsúzkodni kell! (ezt mostmár életünk végéig bánni fogjuk!!!) Azt mondogatta Apu is, hogy meggyógyulsz, mert erős vagy és haza fogsz jönni. Lehetne mentségként felhozni, hogy ilyenkor mindenki próbál a legkisebb fűszálba kapaszkodni, valami kis kitérőt keres, hogy hátha nincs igaza az orvosnak, de erre sajnos nincs mentség, hogy nem köszöntünk el kellően! Hiába, hogy bíztunk a gyógyulásodban, akkor is hibáztunk! Az iszonyatos fájdalom mellé így még egy jóadag lelkiismeretfurdalás is társul! Felváltva fogtuk a kezedet... A monitoron látszott, hogy össze-vissza ver a szíved! Nagyon ijesztő volt! Eljövetelkor mindannyian megpusziltunk és mondtuk, hogy siess haza! Egész úton hazafelé, görcsben volt a gyomrom. Abban bíztam, hogy minden rendben lesz, de azért nagyon féltem is! Sokmindent tennék másként, ezzel utólag mindenki így van. Otthon mondta el Apu (mert tudta, hogy ki fogunk borulni), hogy nem bíztatnak semmi jóval, kerek- perec megmondták, mi várható... Elmondta, hogy mit mondott Neki az orvos: megint leállt a szíved, billentyűzavarod van, amit lehetne műteni, de Téged nem tudnak megműteni, mert ahhoz már túlságosan rossz állapotban van a szíved! Azt mondta, hogy gyakorlatilag haldokolsz és csak napjaid vannak hátra azzal a szívvel!! Mikor ezt kimondta, azt hittem, hogy rosszul leszek, hogy elájulok, hogy vége a világnak! Nem tudtam felfogni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit romlott az állapotod, hiszen napokkal előtte még jól voltál! Nagyon gyorsan megvan a baj... Nem akartam elhinni, hogy igaz és azt mondogattam, hogy haza fogsz jönni!!! Mind a hárman kiborultunk, nem is tudom meddig a kanapén ültünk egymást ölelve és sírtunk. Semmit nem aludtam, persze nem csak én. Iszonyatosan ideges és feszült voltam. A gyomrom görcsölt, a kezeim remegtek, hányingerem volt és minden bajom. Iszonyatosan nyugtalan voltam! A tehetetlenség és a bizonytalanság az egyik legrosszabb érzés, őrjöngeni tudtam volna! Hiába akartam hinni, hogy minden rendben lesz, megőrített a gondolat, hogy mi lesz, ha tényleg igazat mond az orvos és (...)! Azt mondogattam, hogy azt nem fogom kibírni! Ép ésszel nem! Rettegtem, hogy vajon reggel vársz-e még minket... Éjjel átjött Cinti, hogy nem tud aludni. Kérdezte, hogy félek-e. Nem akartam hazudni Neki és persze biztos, hogy látta is rajtam, szóval mondtam Neki, hogy igen, nagyon félek! Másnap hajnalban (június 14.-én), elmentél tőlünk! Apu is kiborult, zokogott... Még soha nem láttuk olyannak szegényt! Cinti szintén kiborult... Nekem a fejem lüktetni kezdett, a szívem pedig mintha kihagyott volna egy dobbanást. Ahogy elért a tudatomhoz, hogy mi is történt, éles fájdalom hasított belém és úgy éreztem, egy hatalmas, tátongó lyukat ütött a mellkasomba. Nem is nagyon emlékszem, hogy hogyan kerültünk haza. Mintha nem is lettünk volna magunknál az úton sem. Mintha csak rutinból tettük volna meg az utat, mintha az agyunk kikapcsolt volna. Valahogy hazaértünk. Akkor még Apu megkérdezte, hogy szeretnénk-e beszélgetni, de egyedül akartunk lenni. Mindenki ment a saját szobájába, valahogy emésztgetni a történteket. Megbénultan feküdtem, üveges tekintettel és csodálkoztam, hogy nem borultam ki teljesen, hiszen Te a Mindent jelentetted a számomra!! Éreztem egy hatalmas űrt és talán túlságosan megbénított a fájdalom, azért nem tudtam reagálni. Csak a plafont bámultam, a fájdalom szinte széttépett! Szinte megbénultam, képtelen voltam gondolkodni, sírni, vagy bármit csinálni. Borzalmas, mikor csak fekszik az ember, megmerevedve, akár egy meglőtt vad a hóban az elhagyatott erdő közepén. Mintha megállt volna az idő és sohasem indulna el újra. Így éreztem magam. Nagynehezen feltápászkodtam. Nehezen... mert úgy éreztem, hogy a fájdalom több mázsás súllyal telepszik rám. Csak ültem az ágy közepén, magam elé meredve és próbáltam felfogni, hogy mi is történt. Eszembe jutott ismét az arcod. Amikor boldog voltál, amikor dühös voltál, amikor szomorú, vagy éppen büszke. Összeszorítottam a szemeimet és próbáltam útját állni a feltörő könnyeimnek. Egyszercsak kitört belőlem minden érzelem, amit addig a fájdalom bennem rekesztett... Rossz érzés volt bennem, mert tudtam, hogy látsz engem és emiatt nagyon szomorú vagy, de nem tudtam uralkodni magamon, az erő elszállt belőlem és a paplanomra hullva hagytam, hogy a szomorúság átvegye az uralmat a létem felett. Hagytam, hogy ismét a pokol bugyraiba rántson a sötétség. Ismét... Te tudod a legjobban, Drága Anyu, hogy akkor, mikor Szabina meghalt, milyen állapotban voltam... Sosem felejtem el, hogy mennyire mellettem álltál és sosem tudtam elégszer megköszönni! Fejemet a párnámba fúrtam, nem akartam, hogy bárki is meghalljon. Könnyeim patakokban folytak, a szemeim forróak voltak és égtek. Feküdtem és görcsösen markoltam a takarómat, közben egyre csak azt kérdezgettem: MIÉRT??? Féltem, hogy mi lesz most, mi lesz azok után, hogy elmentél? Hirtelen azt akartam, hogy valaki felébresszen ebből rémálomból! Még mindig vannak olyan pillanataim, mikor azt gondolom, hogy ez az egész meg sem történt, biztosan csak nagyon mélyen alszom és álmodom ezt az egészet!
- Anyu, szeretlek!!! - nyögtem ki. A sírás abbamaradt egy pillanatra, én pedig döbbenten nyitottam tágra a szemeimet, hiszen megint belémnyilalt, hogy látsz engem és biztosan nagyon elkeseredtél, hogy olyan állapotban vagyok. Megpróbáltam összeszedni magam Miattad, de a fájdalom túl erős volt, szinte vulkánnak éreztem magam, ami ki akart törni. Aztán ki is tört... A világ megszűnt körülöttem létezni és nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént a tragédia! Aztán újra és újra a fülemben csengett a hangod, a szavaid, a nevetésed. Tudod, hogy nem szerettem, mikor „Gyuszikáztál”, mert hogy az olyan dedós. Viszont akkor még annak is örültem, ahogy eszembejutott, hiszen olyan kedvesen mondtad mindig! Mostmár inkább azt mondom: bárcsak mondhatnád még mindig... Eszembe jutott az is, hogy mennyi kellemes élményt kaptunk Tőled! Azokat senki, SENKI nem veheti el tőlünk! Az emlékeinket sem! A hangodat sem, a fülünkből... Bele tudtam volna őrülni a kínba! (máig is!) Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha még utoljára megölelhetnélek… A fájdalom éles késként hatolt a szívembe! Megint kiborultam. Igazából, nem tudom pontosan, mennyi ideig tartott. Csak azt tudom, hogy többé már semmi sem lesz olyan, mint volt, mert Te nem vagy már velünk! Tudom, hogy lélekben itt vagy, de fizikailag sajnos nem és ez az, ami iszonyatosan fáj! Odakaptam a mellkasomhoz. Hm... mintha azzal tudnám enyhíteni a rám törő fájdalmakat. Tényleg azt hittem. Aztán a sírás valamennyire csillapodott. Ajtónyitódást hallottam. Apu nézett be és kérdezte, hogy jól vagyok-e, szükségem van-e valamire, vagy egy kis beszélgetésre. Mondtam Neki, hogy szeretnék egyedül maradni. (később aztán beszélgettünk hárman)
Az emlékek bombázni kezdték az elmémet, már amennyi maradt belőle, mert teljesen meg voltam zavarodva. Elvesztettem az önkontrollt... A zokogás ismét rámtört és hatalmába kerített. Nem tudtam kontrollálni. A külvilág nem létezett többé. Közben néha beugrott, hogy Te látsz engem és biztosan nem örülsz és szomorú vagy, de annyira nagy volt a fájdalmam, hogy ki akart törni és nem tudtam felette uralkodni. El akartam tűnni, nem érdekelt akkor semmi. Csak azt éreztem, hogy már nem bírok több fájdalmat elviselni, legyen inkább mindennek vége... Semmi nem érdekelt, csak hogy magam mögött hagyjam ezt az egész őrült világot. Aztán sok idő múlva rájöttem, hogy nem csinálhatok hülyeséget, hiszen hívő ember vagyok, ráadásul itt vannak a Szeretteim és a Barátaim, ráadásul nagyon elkeserednél, ha valamit elkövetnék, amit nem lehet visszafordítani!!! Onnantól kezdve próbálom valahogy összeszorítani a fogam és továbbmenni. Ne haragudj, hogy nem tudok mindig erős lenni, de nagyon-nagyon hiányzol!! Mikor kezdeném feladni, mindig Te jutsz eszembe és az, hogy nem hagyhatom itt Cintit és Aput! ...és akik szeretnek! Nagyon-nagyon hiányzol, mindannyiunknak! Már/még csak 4 hónap telt el, mióta elmentél, de mégis olyan, mintha csak tegnap történt volna! A fájdalmunk leírhatatlan! Tudom, Te azt szeretnéd, hogy menjünk tovább az életben, ne keseregjünk Miattad, de hiába igyekszünk, a kín széttép bennünket! Megfogadtam Neked, emlékszel? ...hogy nem fogom feladni és nem hagyom magam összeomolni és Cintiát sem. Fogtam a kezedet a kórházban és nem tudom, hogy hallottad-e, amiket mondtam Neked, azt is, mikor megfogadtam ezeket a dolgokat, de nagyon remélem!Megpróbálom betartani az ígéretem! Nagyon szeretlek/szeretünk, Anyu!!!