Jelek
Felleg - 2010.03.24. 06:12
Többektől hallottam már, és én is tapasztaltam, hogy elhunyt szeretteinkről üzen nekünk a természet.
Akik már átéltek ilyesmit, pontosan tudják, miről beszélek.
Örömmel fogadom és várom ebben a topikban mindazok üzeneteit, akik beszélnének arról, hogyan kaptak jelet, üzenetet elhunyt szerettükről a természetben.
Küldd el az ismerőseidnek is!
Közérdekű reklám
Tanácsadók
hospice- és gyásztanácsadó
|
református lelkész
|
pszichológus
|
gyásztanácsadó
|
pszichológus
|
római katolikus szerzetes nővér
|
Apukám mesélte néhány héttel ezelőtt :
Egész nyáron nem nyíltak ki a rózsái, többnyire bimbó korukban elhervadtak, vagy leverte őket szél, eső...
Három hónappal anyukám halála után napra pontosan kinyílt három rózsa, mégpedig egy ágon mindhárom.
Gyönyörűek voltak, én is láttam őket.
Nagy vígasztalás és öröm volt ez apukámnak.
Kedves Mindenki!
Az évszakoknak van valamilyen jelentősége a gyászotokban?
Felleg
Kedves Marika!
Nagyon köszönöm, hogy írtál nekünk a napsütésről. Remélem, sokszor lesz még ilyen élményekben részed! Nekem is a napsütés az egyik visszatérő jel az életemben. Oldalakat tudnék teleírni azzal, hogyan és hányszor sütött ki a nap, amikor tudtam, hogy "odaföntről" kapok üzenetet ezzel. Most csak egyik ilyen élményemet írom le, de majd idővel, minél többször süt ki a nap fölötted is, szívesen írok még neked a napsütéses szép érzéseimről:)
Mielőtt az egyik kislányom megszületett, három hétre beborult az ég. S aznap, abban a pillanatban, mikor a kislányom megszületett, kisütött a nap, és velünk maradt egy nagyon hosszú, nagyon szép napfényes őszben. Nem volt véletlen. Jel volt, üzenet.
Remélem, kezd már csillapodni a fájdalmad... ha gondolod, írj a mostani érzéseidről a másik topikban (Nem mondhatom el...) is.
Felleg
Kedves Mindenki!
Drága fiam M.Tóth Zoltán most 19.-én volt 1 éve, hogy meghalt. Halála tragikus volt, a VOGUE Szórakoztató hajóról ismeretlen körülmények között a vízbe esett és vízbe fulladt. Holtestét 23-án emelték ki a Dunából. Elvesztése a mai napig rettentően fáj. Mikor mentünk a Patológiára a lányommal és vittük a ruháját, azon a napon rossz idő volt. Szemerkélt az eső, borús nagyon szomorú őszi nap volt. Amikor átadtam a ruhákat, kisütött a nap és olyan érzésem volt, hogy a fiam megköszönte, hogy azokat a ruhadarabokat választottam. Amikor kimentem a szobából, és beszéltem a lányommal, mondta, hogy neki is ez volt a benyomása. Mosolyogtunk, pedig okunk az semmi nem volt rá.
Az évforduló alkalmával kimentünk a temetőbe, gyertyát gyújtottunk, virágot helyeztünk el és emlékeztünk. Nagyon fájdalmas volt. Aztán a lányommal megbeszéltük, hogy elmegyünk a VOGUE hajóhoz és virágot dobunk a Dunába, hogy ilyen formán is megemlékezzünk.
Persze, szitáló esőben indultunk el, és ahogy közeledtünk a hajóhoz egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem esik. Amikor a hajónál dobtam be a vízbe a virágot, kisütött a nap. Megköszönte a fiam a megemlékezés virágait. Nagyon fájdalmas, és egyben nagyon megrendítő volt.
M.Tóthné Marika
Kedves Felleg!
Köszönöm a verset,nagyon szép és nagyon igaz.,és nagyon vígasztaló.
Üdvözöl
Mary
Kedves Mary!
Köszönöm, hogy írtál nekünk a liliomokról! "Cserébe" hozok neked egy verset:
Wass Albert: Ha eljön majd a nap
Ha eljön majd a nap, amikor meghalok: Ti ne gyászoljatok.
Én mindig itt leszek, mindig közel leszek.
Megtaláltok napnyugtakor,
a vízimadár esti repülésében,
Egy galamb szárny-suhogásában,
s egy bagoly huhogásában.
Én itt leszek közel. Őrt állok az erdő csendje fölött és
Álmotok felett is őrködöm. Ha érezni akartok engem, lépjetek ki a természetbe,
És álljatok meg valahol a csendben. Fák szelíd neszében,
a suttogó nád halk zenéjében engem meghallotok.
Mosolyogjatok egy virágra, egy pillangóra, egy kis madárra,
Egy pislogó csillagra a messzi láthatáron,
Míg az estnek árnya köröttetek lassan bezárul.
Csak mosolyogjatok, és én az öröklét ragyogásában
Visszamosolygok rátok.
"Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig.
Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben,
mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor
megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani. "
(Jókai Mór)
Édesanyám nagyon szerette a kertjét,ami tele volt gyönyörű virágokkal,fákkal növényekkel.
Valóságos édenkert,mondták mindíg a szomszédok.
És valóban nagy boldogságban és szeretetben töltötte szabadidejét ebben a kertben családunk.
Édesanyám halála után, csapások sorozata zúdult ránk,nem tudtunk a kerttel foglalkozni,kipusztultak a növények,a fák.
Csak egy virág maradt meg,Édesanyám kedvence,a fehér liliom.
Bár nem tudtuk gondozni a kertet, a fehér liliom minden évben kihajtott,és hozott egy gyönyörű virágot.
Imádott Fiam tragikus halála után azt vettük észre,hogy a fehér lilom nem egy,hanem két gyönyörű virággal hajt ki.
Ha ezekre a virágokra nézek,mindíg úgy érzem,hogy Édesanyám és Fiam üzennek nekem.
Mary
Meghatóan és fájdalmasan gyönyörű a beszámolód, Kedves Mary... Köszönöm, hogy megosztottad velünk is.
Békés, szép gondolatokat a lelkedbe, és ha teheted, minden hasonlót ossz meg velünk... Felemelő érzés...
Gősi Vali
Áprily Lajos:
L'heure exquise
Az ég redőtlen, kék vizében
a halvány hold némán evez.
A földön ingó fák nagy árnya,
az árnyak éjszakája ez.
Emlékezés harangja kondul
s te megjelensz mint silhouette,
mit múltam halvány holdvilága
lelkem fényes tavára vet.
(Kolozsvár)
Sziasztok!
Elmesélném velem mi is történt pár hete...
Esténként szoktam gyertyát gyújtani,egyik este azt vettem észre,hogy kifolyt a viasz,először
nagyon mérges lettem,arra gondoltam ottmarad a nyoma...amikor jobban megfigyeltem az alakzatot,akkor vettem észre,hogy egy szívet ábrázol!Nagyon szerettük a párommal egymást ,és biztos vagyok benne,hogy üzenni akart a
szívvel.
Azóta ereklyeként őrzöm.
Kedves Vali és Blubell!
Én azt tapasztalom, hogy ha felfigyelünk valamilyen jelre, jelenségre, amelyben üzenetet kapunk, akkor ez soha nem marad egyszeri jelzés. Mintha megerősítésként újból és újból felbukkanna a fény, a gyertya, a szív, és más jelek, és mint útjelző táblák, vagy mint útirányt jelző csillagok vezetnek minket.
Szerintem jó ötlet előszedni a régi verseidet a fényről, Vali, és megfigyelni, mi hogyan változott meg benned a fény hatására. Örülnék, ha írnál is erről nekünk itt a fórumon!
Blubell, nagyon sok hasonló ereklyét kívánok még neked! Gondolom, azóta más érzésekkel gyújtasz gyertyát. Köszönettel fogadom, ha írsz erről!
Felleg
Igen, a fény azóta egészen más színekben van velem, egészen más jelentőséggel bír - a gyertyaláng is, és talán minden, ami az univerzumban különlegesnek, titokzatosnak érzett, látott, vagy annak hitte, hiszi a többi ember is. Mindenben életet érzek és látok, a továbbélés törvényszerűségét, a folyamatosságot, a reményt, a szépséget, a jóságot, amire minden ember vágyik, és amiért valamennyien élünk, ha nem is tudatosul bennünk minden életszakaszban.
A fény - bármily gyér és erőtlen is néha - mindig úr a sötétség felett. A kérdés az, hogy meddig tart a sötét erők rútsága, amely erők csak látszólagosak, azért is olyan erőszakos a sötétség, a gonoszság, hiszen a leggyérebb fény is azonnal elpusztítja...
Valamennyien a fény felé tartunk, úgy hiszem...
Szeretem ezt a témát írásaimban is, és gondolataimban is. Szeretem a gyertyákat. Őrzök egyet, amely nagyon különleges számomra. A fiam hozta - volna - ajándékba nekem Korfuról... Aztán Emike hozta el, végtelenül megható és kedves szavak kíséretében: "Zoli a világon a legjobban az édesanyját szerette, ezt tudnia kell, Vali néni..." - mondta ezt az örök, mély sebeket hordozó kislány, aki azóta is küzd a gyász feldolgozásával, a partnerkapcsolat kialakításával... Azt hiszem, örök szerelme Zoli marad, bár szívemből kívánom neki, találja meg társát, aki ugyan soha nem pótolja Zolit, de nagyon szereti majd Őt... Megérdemli...
Gősi Vali
A fény azért is különlegesen jó jel szerintem, mert reményt ad, vigasztalóan melengeti a szívet.
Vali, te annyi mindenre megtaláltad már magadban a választ. Hogy érzed, miért kellett Zolinak ilyen fiatalon elmennie?
Kedves Felleg! Ez a kérdés még mindig újabb kérdések sorát veti fel bennem, sok-sok további miértet, amelyekre talán sohasem kapok megnyugtató választ. Azért próbálkozom - merítve az emlékekből, a gyászidő alatt megélt, átélt életérzésekből, a kiúttalanság, reménytelenség utáni különös éledés(ek)ből - megfejteni a megfejthetetlent, vagy inkább belenyugodni Isten akaratába, és ezáltal talán Zoliéba is...
Lehet, hogy saját megnyugtatásomra, lehet, hogy nem is jó következtetésekkel, de azt gondolom, volt valami magasabbrendű oka Zoli halálának, és az egész történetnek, ahogyan meghalt, ahogyan megtalálták, ahogyan búcsúzott tőle a sok-sok ember, ahogyan előkerült a videófelvétel életének utolsó pillanatairól... Azt gondolom, talán tanítania kellett valamit a többi embernek, valami olyasmit, amit úgy hívnak: feltétel nélküli szeretet... Hiszen a legnagyobb szeretet volt, amit adhatott - az életét áldozta föl idegen emberért - emberekért. ("Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét áldozza barátaiért") Emlékszem, az első igazán vigasztaló mondat ez volt számomra, (az őt temető Gábor Atya szájából, aki Zolival egyidős) ami nem üres frázisként kongott akkor, 10 évvel ezelőtt.
Aztán még évekig vissza-visszatért a békesség a lelkembe e mondat nyomán, és megint kétségek és kérdések gyötörtek, és persze a fájdalom. Bár tudnám, mit érzett, mit gondolt azokban az utolsó pillanatokban az én drága fiam... Néha azt gondolom, értünk is feláldozta magát - konkrétan, a számára legkedvesebbekért - hogy megmutassa: nézzétek, semmitől sem félek, ha segíteni kell az elesetteken...! Így éljetek Ti is! - ilyesmikre gondolok nagyon gyakran - és hogy talán ő tudta, mi már idősödünk, úgysem tehetünk nagy dolgokat... Lehet, hogy értünk is feláldozta magát... Tudom, ő elmondhatatlanul szeretett minket... Mi is őt... Miért kellett ezt így bizonyítania, és ha nekünk szerette volna, miért...? Ezek állandó vissza-visszatérő kérdések - válasz nélkül...
Mindenesetre nálunk fordult a kocka Zoli halálával, mert életbe lépett az a ritka változata a szülő-gyermek kapcsolatnak, hogy mi felnézünk gyermekünkre, és fájdalommal teli büszkeséggel próbáljuk követni, miközben tudjuk: mérhetetlen távolságra szárnyal tőlünk egyre magasabbra, hiszen mi hasonlóra valószínű, képtelenek volnánk... Mégis, a jóra való törekvés, a megtorpanások, hibás döntések, tettek utáni állandó visszatérés a helyes útra, - talán valami, ha nem is mérhető ahhoz, amit ő tett. Bennünk él a folyamatos önkontroll, a figyelmeztető benső hang, és Zoli szelleme ? - és mindezek segítsége révén azért mindig látjuk a fényt... Afelé tartunk, és talán elérjük egyszer újra Őt... Tudom, ha közel jutunk hozzá, segít, és felemel...
Hát ezek a töprengések azok, amelyekhez gyakorta visszatérnek gondolataim, no meg a vissza-visszatérő lelkiismeretfurdalás-szerű érzés, hogy mintha már nem fájna úgy a hiánya... Vajon helyes ez? Vajon szabad így éreznem? Egyáltalán: szabad így élnem - szabad boldognak lennem nélküle is?
Talán igen... Ma sem tudom, de bevallom, így igaz. Talán ez lehet az elengedés? Vagy ez lehet az örökkön örökké való összetartozás? Nem tudom...
Szeretettel:
Gősi Vali
Kedves Vali!
Örökkön örökké való összetartozás - én ezt találom a legbiztatóbbnak. Megkeresni, megtalálni, hogy a szeretetünket, ami elhunyt hozzátartozónkhoz fűz, hogyan kamatoztathatjuk. A verseiddel, azzal hogy annyi reményt tudtál adni már másoknak, mind-mind a szeretet jeleit rakod le. Másoknak, ismerősöknek, barátoknak, milyen gyakran beszélsz Zoliról, mennyire érzed fontosnak, hogy tudasd másokkal, mind-mind Zoli fiad jele rajtad, amit teszel?
Felleg
Tudod, Kedves Felleg, legbelül én is így érzem, ez a válasz áll hozzám legközelebb. Sajnos azonban nagyon kevesen fogékonyak arra, hogy meglássák, milyen is a másik ember lelkének igazi fénye... Ha bánat homályosítja el, gyász, akkor többnyire kerülik, és nem értik, miért szomorú oly gyakran... Nem szeretnének ebből semennyit sem átérezni... Élni szeretnének, élvezni az életet, nevetni, mosolyogni. Azért is keresi sorstársait talán a mélyen gyászoló ember ebben ez elanyagiasodott világban, hiszen az ő lelke érzékenyebb, sérülékenyebb, értékrendje vélhetően megváltozott - talán jóirányba - és elfogadja ugyan a földi javakat sorsától, de már nem rohan azokért, hogy mindenáron megszerezze, hiszen fontosabb számára a lélek igazi boldogsága, a szellemi értékek. Talán furcsa, de én annak ellenére, hogy hasonlóan élek, mint "azelőtt", úgy érzem, lelkiekben fölfelé tartok... Zolikámnak köszönhetően...- és ez nagyon fontos. Talán ezért írok róla, mert magam is szívesebb írok, mint beszélek, szeretek egyedül lenni, vagy szűk, meghitt társaságban, így ez a közlésforma nekem igazi ajándék. Aki szeretne mélyen megismerni, azzal talán közölnöm sem kell, azaz tudatnom sem kell, hogy miféle változásokon megyek át belül, hogy Zoli örökkön-örökké velem marad immár, hogy milyen csoda, milyen kegy, adomány ez a sorstól, a Jóistentől, hogy képes vagyok egy picivel talán többre, mint azelőtt, vagy mint mások, akik belül, rejtve hordozzák értékeiket, mert nem merik, nem képesek kifejezni, megosztani másokkal...
Ma már elhiszem, hogy - alázatomat megőrizve az irodalom iránt - magam is képes vagyok érzéseimről úgy mesélni, ahogy csakis én tudok, senki más. A visszajelzések igazolják, és ez arra ösztökél, hogy tanuljak, és sohasem érezzem magamat különbnek, csak másnak, mint akárki más... Alázat talán az élethez, a sorshoz ez is... Alázattal élni... Azt hiszem, ez fontos. És az is, hogy másokkal megosztani a szellemi tőkénket, örökségünket... - milyen szép feladat, ha mégoly csekély is, amit adhatunk.
Valahogy így próbálom leélni hátralévő életemet. Talán sikerül.
Köszönöm Neked a sok-sok érdeklődést!
Gősi Vali
Rám nagy hatással volt Mikszáth Kálmán egy kisregénye, A fekete kakas című.
A regény főhőse az öreg Kupolyi, akit leterített az influenza, élő-holttá vált szegény. S a lábadozás sem sok jót hozott neki.
Azért a felesége csak harcolt érte. Összekuporgatta nagy keservesen az egész évi búzatermés árát, hogy elküldhesse Kupolyit Gleichenbergbe, ahol még a holtakat is életre hívják.
Kupolyi is belátta, menni kell, csak még előbb vitte eladni a búzát, hogy az árából fizethesse a kúrát. Mit ad Isten? Az út szélén útban a vásárra, megpillantott egy leányt. Lázasan hevert az árokparton. Kupolyi felvette maga mellé a szekérre, gyorsan a városba vitte. A búzáján igyekezett nagyon gyorsan túladni, csak hogy a szegény lányon segíthessen. Veszített is minden zsák búzán egy hatost, de érdekelte is őt az akkor! Csak gyorsan orvost keríteni a leánynak! Már hiába, a leány meghalt. S ő pompával eltemettette, a búza árának a felét a temetés elvitte. Nem volt szíve otthagyni a leányt, mikor mindenki más elhagyta. Még a nevét sem tudta. Ezért a fejfára egy fekete kakast festett, amiről a lány lázálmában beszélt. Kupolyi nem mehetett gyógykúrára, de nem bánta a lelke. Megerősödött abban, hogy egész nap a földjeit járta.
Aztán egy nap beomlott a bánya. Mindenki odaveszett, csak Kupolyi unokája nem. Mert egy fekete kakasos leány hívatta fel a bányából, mielőtt az beomlott.
A férjem eltemettette a kis, két hónapos magzatunkat 1999 őszén. Csak ügyvédi segítséggel ment, és a világ bolondjának tartották, mint szegény Kupolyit. Még a nevét se tudta…
De az a kis "névtelen" magzat később megmentette három testvérét, hogy aztán maga mellé hívhasson még három testvért.
Kedves Felleg!
Azt hiszem, nagyon fontos valamennyiünk, de különösen a gyászolók életében, ha elrejtett gondolataikat felszínre csalogathatják, érzéseiket megélhetik. Sokat segíthet ebben az irodalom, a művészetek szinte valamennyi ága, a zene, az ima, és minden, ami lelki épülésünket szolgálja. Néha elég, ha mélyebben figyelünk magunkra, és kicsit nyitottabban a minket körülvevő világra, amely csodálatos, és állandóan kínál újabb felfedezésre váró titkokat.
Zoli halála óta sokkal érzékenyebb, nyitottabb vagyok a természetre, a lélek rezdüléseire, a pillanatok különlegességére, amelyeket kizárólag egyszer élhetünk meg. Így vagyok a fényekkel - erről írtam Zoli emlékfórumán. Most ide is elhozom, megköszönve mindig kedves érdeklődésedet, amely mindig előcsalogat belőlem egy-egy újabb érzést, létélményt.
Az égitesteknek mindig különös jelentősége volt Zoli életében, már egészen apró gyermekkorában is. talán ezért váltak a mi életünkben is egyre fontosabbakká - nap, hold, csillagok, és a fények... Igen, a fények megindítóak. Néhány versem ihletője volt már a fények különös játéka, üzenete.
a gyászidő kezdetén - talán kimerülés jele volt, talán csoda, nem tudom - gyakran néztem hosszan a gyertyafényt, a napfényt, az árnyak játékát falon, a temetőben... Olyankor mindig úgy éreztem, a fénnyel Zoli is eljött hozzám. Éreztem a simogatását, néha az illatát, ha becsuktam a szemem, hallottam a hangját... szerettem, s ma is szeretem ezeket az "együttléteket" - te már tudod: ezek lélektalálkozások nekem, vannak, akiknek talán csupán emlékezés. Nekem sokkal-sokkal több annál... Egyszer olvastam egy könyvet - Fénytest volt talán a címe - azóta nagyon megszerettem ezt a titokzatos szót. Néha elképzelem Zolit - fénytestben... Ahogy mások angyalként... -talán úgy...
Talán innét e gondolataim, amelyek verssé próbáltak formálódni (magam is meglepődtem, most, hogy olvasgattam a réges-régi sorokat, milyen sok szól közülük a fényről...)
Egy csillag köszönt
Ahogy ma éjjel
hosszan az égre néztem,
egy csillag köszönt.
Aranyló fénnyel üzent
nekem csillaggyermekem.
Gősi Vali