Gyászolom a magzatomat

Nagyon szép mutatós.Mikor először feltettétek én és baráti köröm készítettünk egy pár csokrot.A legjobb levél azon a fán volt ami Kotró Laci bácsiék előtt volt,csak sajnos SY0-301 kivágták.Nagyon szépen barnult és sokáig hajtogatható volt. A belőle készített csokor még most is megvan.Szerintem bárki eltudja készíteni , különösebb kézügyességet nem igényel.Kívánok mindenkinek sok sikert hozzá,sokáig dísze marad a lakásnak.

Kedves Vali,
igen, tudom, értem, amit mondasz. Vannak gyerekeink, akik rövidebb-hosszabb ideig lehetnek velünk. Van, aki csak pár hétig, vannak akikkel hosszú éveket eltölthetünk úgy, hogy természetesnek vesszük a jelenlétüket, hogy mellettünk vannak. És amikor elveszítjük őket, akkor a hiány mellett megjelenik az is, hogy mennyire nagy dolog, hogy van gyermekünk és van, akit szerethetünk és minket is szeret.
Magzatot is veszítettem el, és felnőtté cseperedő nagylányt is, 23 éveset. Ismerem az érzést. A hiányt, az ürességet, a káoszt, sokkot és a megnyugvást is. A hiány persze állandó, és örök kísérőnk lesz, azt hiszem. Csak talán a megnyugvás az őrjítő hiányt csendessé teheti, s talán már nem kell minduntalan, ha rá gondolok, ordítva visszakövetelni az Égiektől a döntést és őt magát.
Lecsendesedtek bennem, egy évvel a halála után az ordibáló haragok, méltatlankodások. Megyek az utamon és ez a hiány is valahogy engem teljesít ki, bármilyen furcsa is. Meg tudom hajtani a fejem, el tudok fogadni nehéz érzéseket is, megtapasztaltam már, hogy van erő, ami felsegít és van erőm az utamat járni újra.

Szerencsére, "csak" egyszer történt meg velem, hogy elveszítettem kicsi magzatomat, ami életemen át elkísérő fájdalmas élmény. Hajnalban történt, hasonlóan nagyon erős görcsökkel, mint sok szomorú történetben, és otthon szültem meg én is - majd' három hónapos volt már a kicsi. Azt hiszem, láttam a szemét... Aztán ájulás környékezett, biztosan az iszonyatosan erős vérzés miatt, ami kísérte a vetélést, de sikerült átvonszolódnom a közeli kórházba, miután akkor másfél éves kisfiunkat a szomszédba vittük, hogy vigyázzanak rá. Szerencsére, közben megérkezett a férjem éjszakai munkából, és elkísérhetett. Fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Mit tegyünk a kis "vércsomaggal...?"
A kórházba érve azonnal bevittek a műtőbe, elaltattak. A saját üvöltő hangomra ébredtem: követelve, hogy adják vissza a kisbabámat. Nagyon emberi, meleg hangokra, az orvos és ápolók simogatására megnyugodtam végre, és kitoltak a műtőből. Láttam, hogy a férjem egy oszlop mellett áll, és hangosan sír. Akkor láttam életemben először sírni.
- Mit csináltak Veled? - kérdezte. - Hangosan kiabáltál, minden kihallatszott...- kérdezte hangosan sírva.
Semmire sem emlékeztem, de a fájdalom, a keserűség, és talán harag, hogy ott kellett hagyni a kisbabámat, holtan...- sokáig bennem élt.
Hamarosan megszületett az akkor már két és fél éves fiunk tündéri kishuga: Orsika.
... Ma már csupán Ő van itt velünk a földön, gyönyörű családjával, és csodalény kicsi unokával ajándékozott meg minket. Ő Mira, akinek neve is csodálatosat jelent.
Zolit, életünk egyik csodáját, első gyermekünket ugyanis 2000-ben, 26 éves korában eltemettük. Azóta küzdünk a gyásszal, a feldolgozhatatlan hiánnyal, valamennyien.
Azt hiszem, időközben megtanultuk vinni terheinket, és talán újra élünk, nem csupán túléltük... Igen, újra élünk - elfogadva azt is, hogy immár örökre együtt Zoli fájdalmas hiányával, és a fájóan szép emlékekkel.
"... hiszen ha szeretetünkre méltó volt, méltó arra is, hogy gyászoljuk őt..."
(Nicolas Wolterstorff: Korai sirató)

Azt hiszem, a vetélés után sohasem lettem volna képes rá, semmi áron, hogy életem során terhességmegszakításra szánjam rá magam... Akkor megtanultam: életet adni a legszentebb, legcsodálatosabb dolog, s azóta azt is: úgy is igaz ez, ha a sors legkegyetlenebb próbatételét állítja is elénk - elveszi tőlünk a legdrágább kincsünket, a gyermekünket...
Ma már úgy tekintek vissza: ajándék, a legnagyobb ajándék volt a 26 év, amit a fiunk itt töltött velünk e földi létben...
A hiánya soha semmivel nem tölthető be, nem pótolható senkivel, a fájdalom örök, de viselnünk kell, hiszen a világon őt szerettük a legjobban... Miért volna ez másként, ha már nem él? ... Azaz tényleg másként van .... Egyre erősödő szeretet is maradt itt a hiányával... Fájdalmas-szép, semmihez sem fogható.

"Tengerszemű, rózsabőrű kicsinyem
Fekszik e sírhant alatt.
Miért nem nőttél nagyra nekem kedvesem,
Gyermekem, ellopott reményem.
Kopasz ág vagyok jégverés után
Termése vesztett gyümölcsfaág.
Alattam mackód, rongyos kisbabád,
Nemrég vásárolt kis fehér ruhád.
Ítélkezett a sors: téged vitt el,
S nekem kell élnem tovább.
Keserűn kiáltom világba,
Meghalt testemből egy darab,
Tengerszemű, rózsabőrű kicsinyem
Nyugszik e sírhant alatt."
(Várnai Zseni)