Mindenszentek közeledte
Szomorú, borongós ez a november elseje. Olyan sötétség honol mindenütt, hogy az ember úgy érzi, mintha örökre eltűnnének a nappalok, és soha többé nem süt már ki a Nap. Ebben a furcsa, reménytelenséget árasztó félhomályban van valami, ami mégis meghitt, és gyönyörű.
A gyertyafény.
Hajnal óta gyertyaláng táncol mindenütt a lakásban, a szeretteimet idéző, sárguló fényképek előtt. Valami meghitt, békés szomorúság az, amit érzek, ahogy nézem Őket, amint megcsillan - s mintha életre kelne - halott szemük a gyertyafényben. Csak nézem hosszan a fényképeket, meg a lágyan, sejtelmesen lobogó gyertyalángot, és hálás vagyok a csendért, a békéért, amely körbevesz.
Most csakis rájuk gondolok, a szeretteimre, akik már mind megtértek végtelen hazájukba.
Tétova mozdulattal feléjük nyúlok, miközben lassan lecsukódó szemem megtelik könnyel. Idézem Őket, lágyan, hangtalanul, míg mindannyian életre nem kelnek képzeletemben, és a gyertya ütemére lassan, imbolyogva elindulnak felém. Nem sírnak. Mind mosolyognak, ahogy jönnek egyre, sorban, ölelésre tárt karokkal.
Köztük ott lépdel Zoli, a gyermekem, légiesen, derűsen, ahogy mindig érkezett, és én visszamosolygok boldogan, könnyesen. Már elérjük egymást. Összeölelkezünk. Nincs más, csak fény, és végtelennek tűnő ölelés…
Majd újra félhomály, remegő gyertyaláng, és könnyek. Mintha távozó, néma lépteket hallanék…
Elmentek megint. A fiam is. Egyedül maradtam a fájdalommal. Mégis, talán könnyebb a lelkem…
Már sírhatok. Hangosan sírhatok. Értük, magamért.
Ellobban a gyertyaláng. Elsuttogok egy halk imát. Nyugodjatok békében.
Találkozunk…
Így telt a mai napom. Meghitt volt. Békés.
Élek. És Ők itt voltak velem, egy végtelen, fényes pillanatra. Hálás vagyok. Mindenért, mindenkiért. Élőkért, holtakért.
„Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!”
(Ady Endre: HALOTTAK NAPJÁN)
Naplójegyzet 2007 Gősi Vali
Küldd el az ismerőseidnek is!
Közérdekű reklám
Tanácsadók
hospice- és gyásztanácsadó
|
református lelkész
|
pszichológus
|
gyásztanácsadó
|
pszichológus
|
római katolikus szerzetes nővér
|
Száll a füst, parányi tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák oda lépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg
Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már soha sem dobban.
Testévek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.
"Bárcsak itt lennél!" -Hangzik fel ezer szájból
Gyötrő fájdalom tör ki a némaságból.
Sok boldog lélek, mely ki tudja merre jár,
Oda térő embert mindig örömmel vár.
Ők tudják csak a titkot: mit ér a halál,
És hogy a sok elhunyt egyszer hazatalál.
Sóhajok ezrei jutnak el a mennybe,
Repítik imáinkat a fellegekbe.
S ti, kik elmentetek, örökké velünk lesztek,
Mert szívünk zegzugaiban, soha el nem vesztek.
Álmainkba jöttök, mi boldog könnyek közt ébredünk,
Mert Tudjuk, Ti mindig itt vagytok és lesztek is Velünk.
Paula S. Tizzis
November 1.
Száll a füst, parányi tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák oda lépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg
Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már soha sem dobban.
Testévek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.
"Bárcsak itt lennél!" -Hangzik fel ezer szájból
Gyötrő fájdalom tör ki a némaságból.
Sok boldog lélek, mely ki tudja merre jár,
Oda térő embert mindig örömmel vár.
Ők tudják csak a titkot: mit ér a halál,
És hogy a sok elhunyt egyszer hazatalál.
Sóhajok ezrei jutnak el a mennybe,
Repítik imáinkat a fellegekbe.
S ti, kik elmentetek, örökké velünk lesztek,
Mert szívünk zegzugaiban, soha el nem vesztek.
Álmainkba jöttök, mi boldog könnyek közt ébredünk,
Mert Tudjuk, Ti mindig itt vagytok és lesztek is Velünk.
Paula S. Tizzis
November 1.
Száll a füst, parányi tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák oda lépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg
Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már soha sem dobban.
Testévek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.
"Bárcsak itt lennél!" -Hangzik fel ezer szájból
Gyötrő fájdalom tör ki a némaságból.
Sok boldog lélek, mely ki tudja merre jár,
Oda térő embert mindig örömmel vár.
Ők tudják csak a titkot: mit ér a halál,
És hogy a sok elhunyt egyszer hazatalál.
Sóhajok ezrei jutnak el a mennybe,
Repítik imáinkat a fellegekbe.
S ti, kik elmentetek, örökké velünk lesztek,
Mert szívünk zegzugaiban, soha el nem vesztek.
Álmainkba jöttök, mi boldog könnyek közt ébredünk,
Mert Tudjuk, Ti mindig itt vagytok és lesztek is Velünk.
Paula S. Tizzis
November 1.
Száll a füst, parányi tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák oda lépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg
Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már soha sem dobban.
Testévek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.
"Bárcsak itt lennél!" -Hangzik fel ezer szájból
Gyötrő fájdalom tör ki a némaságból.
Sok boldog lélek, mely ki tudja merre jár,
Oda térő embert mindig örömmel vár.
Ők tudják csak a titkot: mit ér a halál,
És hogy a sok elhunyt egyszer hazatalál.
Sóhajok ezrei jutnak el a mennybe,
Repítik imáinkat a fellegekbe.
S ti, kik elmentetek, örökké velünk lesztek,
Mert szívünk zegzugaiban, soha el nem vesztek.
Álmainkba jöttök, mi boldog könnyek közt ébredünk,
Mert Tudjuk, Ti mindig itt vagytok és lesztek is Velünk.
(Paula S Tizzis: November 1.)
Minden csupa-csupa hófehér virág,
s mintha mécsesből állna az egész világ,
lobogva világít a sok-sok gyertya,
elment lelkek szeretetének lángja.
Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér,
lelkük most hozzánk visszatér,
körülállják mind az emlékező lángot,
itt vannak, látják ők a sok virágot.
Gyertyafüst száll őszülő hajunkba,
akár nagyszüleink keze, simogatva,
lecseppenő viasz mintha könnyük lenne,
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve.
Lelkük a miénkkel ismét összeér,
régi szép emlékeket velünk újraél.
Merengünk fájón, lelkünkből száll sóhaj,
imát mondunk értük alázatos szóval,
emlékezünk, legördülnek könnyeink,
hiányoztok nagyon, elment szeretteink!
Ma Mindenszentek van. Gyújtsunk gyertyát.
Szentséges Szűz Mária,
könyörögj érettünk!
Mindnyájon szent angyalok;
könyörögjetek érettünk!
Keresztelő Szent János,
könyörögj érettünk!
Mindnyájan szent pátriárkák és próféták,
könyörögjetek érettünk!
Szent Péter és Pál,
könyörögjetek érettünk!
Mindnyájan az Úr tanítványai,
Könyörögjetek érettünk!
Szent István,
Könyörögj érettünk!
Mindnyájan szent vértanúk,
könyörögjetek érettünk!
Szent Leó és Gergely,
Könyörögj érettünk!
Szent Antal,
könyörögjetek érettünk!
Szent István király,
Könyörögj érettünk!
Szent László király,
Könyörögj érettünk!
Szent Imre,
Könyörögj érettünk!
Istennek minden szentjei,
könyörögjetek érettünk!
Dicsőséges eljöveteled által,
Ments meg, Uram minket!
Ma egy pillanatra
megáll majd a világ,
minden sírra kerül
néhány apró virág.
Ma egy pillanatra
csendesen megállunk,
elfojtott zokogás
rázza meg a vállunk.
Ma egy pillanatra
összeér a lelkünk,
kicsiny temetőben
békességre leltünk.
Ma egy pillanatra
lelassul az élet,
szívem mélyén őrzöm
drága kedves lényed.
( Kucskáné Pap Erika: Ma egy pillanatra)
Égi szeretteimhez
Ti,
akik
csillagok
útján jártok,
szerető szívvel
emlékezem rátok.
Életemből felidéztek
Sok emléket: meseszépet.
Amikor én gyertyát gyújtok,
gondolatban velem vagytok.
Gyertya lángja égig emel,
körbefon, és
fénnyel
ölel.
Ezen csodás őszi napon, sok
száz gyertya fénye ragyog.
Fényessége kedves nekem:
melegíti szívem-lelkem.
Megvilágít földet-eget,
megbékíti az embereket.
Szeretet gyúl a szívekben,
hit és remény a lelkekben.
Lángja áldást hoz a Földre,
imánk hangja száll az égbe.
A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem -
Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
S áldottá tette őket kezed s szemed;
S szívemben az emlék örökre marad már -
ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.
(Conrad Aiken)
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
,,Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: ,,Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Reményik Sándor:
Halottak napja
Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
Még egy jó hónap van Halottak Napjáig, de már eszembe jut .
Nézegetem a koszorúkat, mécseseket a boltokban.
Előkerülnek emlékeimből gyermekkoromban elhunyt rokonaim is, Nagynéni, dédnagymama, nagypapa...Még apósom is, akit nem ismertem, mert korábban meghalt...
Szülőfalumban már csak édesapám él kisszámú rokonom közül, de azt hiszem, sosem fogok onnét végleg elszakadni, mindig odaköt majd a temető...
Álmodik mélyen a lélek,
lábujjon lép el a hajnal.
Csend visszhangzik, és időtlen
fény lobog földön és égen.
Ma új nap és új remény éled,
s bár pislog az álmos világ,
harmatos könnyel a hajnal
mosolyt szül: emléket ébreszt.
(Gősi Vali 2009. 10. 31)
Gősi Vali