Születtem Kisvárdán, 1954. december 25-én. Református lelkész vagyok, a Debrecen-Széchenyi kerti Református Egyházközségben szolgálok. Küldetésemet az egyetemes szeretet nyitottságában és készségében végzem.
Feleségem, Madar Mária, tanulmányi előadó a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Négy gyermekünk van:
Zoltán, református lelkész a Debrecen-Nagycsere-Halápi Református Egyházközségben,
Annamária református lelkész a Debrecen-Széchenyi kerti Református Egyházközségben,
Péter végzős vallástanár szakos hallgató a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen,
Tamás 4. éves matematika szakos hallgató a Debreceni Egyetemen.
Templomunk többfunkciós épület, ahol a hagyományos istentiszteletek, egyházi rendezvények mellett sokféle közösségi és kulturális program valósul meg az egyházközség által működtetett Mindenki Otthona Foglalkoztató Házban: hangverseny, kiállítás, életvezetési tanácsadás, drog prevenciós tanácsadás, szenvedélybetegek utógondozása, egészségügyi előadás, sportverseny, gyógytorna, filmklub, civil egyesületi találkozó, fogyatékkal élők összejövetele, kézműves foglalkozás, szabadtéri főzés, kirándulás.
Lelkipásztori tevékenységemnek folyamatosan része a betegek látogatása, a gyászolók vigasztalása, a krízisben lévők tanácsolása.
Keresztyénként meggyőződéssel vallom, hogy az élet több, mint a fogantatástól az utolsó szívdobbanásig terjedő időszak – az Örökkévaló Isten örök életre teremtette az embert. Ennek a ténynek felelőssége és bizonyossága töltheti be szívünket az élet különböző helyzeteiben és a halál közelségében, a gyász fájdalmában.
Szeretnék mély együttérzéssel segíteni azoknak, akik elvesztették Szeretett Hozzátartozójukat. Ha megtisztelnek bizalmukkal és kérdéseikkel, igyekszem alázattal utat mutatni, annak tudatában, hogy emberként nem vagyok az élet és a halál titkainak birtokosa, de a Biblia, a szakmai ismeretek és a személyes élettapasztalatok alapján igyekszem úgy szólni, hogy a megáldott szavak lelki vigaszt, gyógyulást, megnyugvást, reményt nyújtsanak a megszomorodott szívűeknek.
Áldást, békességet kívánok a GYÁSZPORTÁL minden olvasójának!
Jenei Zoltán református lelkész
Kedves Ibolya!
Sokat gondoltam Önre imádságban, hogy békességet találjon nagy lelki fájdalmában. Szüleink kimondhatatlanul sokat jelentenek számunkra. Talán akkor érezzük át ezt igazán, amikor elveszítjük őket, amikor egy nagy betölthetetlen űr marad utánuk. Az apai gondoskodás, az anyai jóság több, mint emberi megnyilatkozás: Istennek a szeretetét ábrázolja ki és teszi számunkra megtapasztalhatóvá. De éppen ezért, mivel a szülői szeretet Isten szeretetére mutat, Isten szeretetének forrásából származik, ezért vezethet a szülő példaadó élete és áldott emléke ahhoz az Istenhez, aki voltaképpen a szülők ajándékozója a gyermek számára.
Nem véletlenül hívjuk az Örökkévaló Istent Mennyei Atyánknak. Ő teremtett, Ő viseli gondunkat, Ő tanácsol, Ő védelmez, Ő szeretget, Ő vigasztal, Ő nevel a boldog életre.Önnek bizonyára egy nagyon jóságos Édesapja volt, akiben maga a Mennyei Atya volt jelen az Ön életében. Hosszú, gyümölcsöző, küzdelmektől sem mentes földi élet adatott számára. 87 év alatt elfáradhatott a hűséggel végzett, de hosszú szolgálatban. Isten kegyelmesen lezárta evilági pályáját – lelkét Magához szólította, testét megpihentette. Nyilván boldogan élt szerettei körében, de higgye el református keresztyénként, hogy az Édesapjának már sokkal jobb az örökkévalóságban lenni.
Nem könnyű búcsút venni a hozzánk tartozó életektől. A 401. református ének egyik versének vigasztalása így szól:
Elválni kedvesinktől
Fájdalmas és nehéz,
De szívem szent reménnyel
A jövendőbe néz.
Jézus, én bizodalmam,
Hiszem, hogy egy napon
Szerettimet a mennyben
Újra megláthatom.
A halál történését kétféleképpen szemlélhetjük:
- Az itt maradóknak „fájdalmas és nehéz”, megszegényedünk, megárvulunk.
- Az Istenbe vetett hittel elmenőknek azonban nem tragédia a halál, hanem hazamenetel a Mennyei Atyához, haza a mennyei örök otthonba, ahol nem lesz többé fájdalom, sem betegség, sem gyötrő hiány, sem jajkiáltás. Ők már nem vágynak vissza a földi gyötrelmek színhelyére, hanem minket várnak haza a mennyei dicsőségbe.
- A halál nemcsak a földi élet kijárata, hanem az örök élet bejárata is. Jézus Krisztus megváltó kegyelme által egykor majd ott lehetünk a dicsőségben mindnyájan, viszontlátva egymást kimondhatatlan, örök örömmel. De addig is hangzik Jézus szava: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.” (Biblia, János evangéliuma 14. rész 18. vers)
Ne szégyellje, hogy fáj az Édesapja hiánya! Sírjon és gyászoljon úgy, ahogyan sebzett szíve szerint érez. Isten majd letörli a könnyeit, és békességre, vigasztalódásra segíti lelkét. Gondoljon hálaadással drága Édesapjára! Köszönje meg a Jó Istennek őt, és azt hogy ő már a legjobb helyen van – Ön is a legjobbat kívánja Édesapjának. Engedje, hogy a Mennyei Atya kézen fogva továbbvezesse Önt az élet útján, amely a mennyei hazába visz.
A Mennyei Atya áldását kívánom az Ön számára! Jenei Zoltán református lelkész
Tisztelt Főorvosnő! Kedves Irénke!
Köszönöm megtisztelő bizalmát ez újabb alkalommal is.
Szavakba nem foglalható fájdalom volt annak idején ott állni Tibike ravatala és sírhantja mellett. Mély együttérzéssel gondolok Önre, Férjére és Leányára, valahányszor imádkozom azért, hogy vigasztalás, lelki gyógyulás adasson megsebzett szívüknek.
Miért? – oly sokszor fogalmazódik meg szóban vagy csupán gondolatban ez a kérdés bennünk. Őszintén be kell ismernünk, hogy nem minden kérdésünkre kapunk választ itt e földi létben. Ez egy újabb miért, amire szintén csupán egyszer-egyszer ismerhetjük a feleletet. - Talán szabad azt sejtenünk, hogy nem mindig lennénk képesek elhordozni az ismeret, a megvilágosodás súlyát.
- Arra is gondolhatunk, hogy Isten sokszor nem a megismerés, hanem a bizalom útján akar vezetni minket.
- Egy-egy élet példáján keresztül megérezhetjük, hogy Isten nagy gyötrelmek elől menekítette el az Ő szeretett gyermekét a halál „vészkijáratán” át az örökké-valóságba, a mennyei dicsőségbe.Ű
Sokféle szenvedés van az életünkben, amelyet egyáltalán nem Isten akarata okoz nekünk. Van, amit mi okozunk magunknak; van, amit mások okoznak nekünk; van, amit mi okozunk másoknak; van, amit maga a Gonosz okoz nekünk értelmetlen ártó szándékával; és van, ami egyetemes emberi sorsunkból következően jelent fájdalmat nekünk.
A földi élettől és szeretteinktől való elszakadás kínját csupán az enyhítheti, ha az örök élet felől szemléljük a földi létet.
A Biblia úgy tárja elénk a földi életet,
- mint rövid, átmeneti tartózkodási időt,
- mint vándorlást egy boldog cél felé,
- mint egy vendégséget, ahonnan előbb-utóbb búcsúznunk kell.
A földi élet - minden szépsége mellett is - „nagyobb része hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk”. (90. zsoltár 10. vers)
A mennyei dicsőségről viszont így ír a Biblia: „… letöröl Isten minden könnyet a szemükről, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések könyve 21. rész 4. vers)
Pál apostol nem életuntságból, hanem lelki meggyőződésből írta ezeket a sorokat:
„… vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél …”(Filippi levél 1. rész 23. vers)
Tibike sokat betegeskedett rövid földi élete során. Különös, hogy az ő lelke mégis minden földi-testi nyomorúság közepette is erős bizalommal kapcsolódott az Örökkévaló Istenhez. Ő Istennek egy nagyon kedves, áldott gyermeke volt. Ő azért adatott Irénkééknek, hogy mint egy földre szállt angyal, megmutassa a családja tagjainak az Istenhez vezető utat. Őt nem akadályozta a testi erőtlenség, betegség abban, hogy teljes bizonyossággal higgyen a Megváltó Istenben. Tibikében Isten szeretete testesült meg, és lett megtapasztalhatóvá Szülei és Testvérkéje számára.
Tibike betöltötte földi küldetését. Isten magához szólította kedves Gyermekét, hogy immár a mennyei angyalok között szolgálja Isten dicsőségét, és oda várja „haza” Szeretteit.
Tibike földi élete rövid volt, de lelki kincsekben gazdag és felettébb áldott. Egy nagy gondolkodó ezt mondta: „Nem az a fontos, hogy mennyi év volt az életedben, hanem az, hogy mennyi élet volt az éveidben.” Van, akinek a hosszú élete üres, céltalan, értéktelen, és van, akinek a rövid élete rendkívül értékes, életművet alkotó. Tibike maradandó áldást hagyott maga után drága Szüleinek és Testvérének: a hit és a szeretet áldását.
Tibike előre ment a minden élők útján. Miért ő, a család legkisebbje költözött el elsőként? Tibikét testi erőtlenségeiben sokszor kellett a családjának támogatnia, segítenie. Ha ő, a legfiatalabb marad itt legtovább, vajon ki lett volna támasza az élet küzdelmeiben?
Életünknek és halálunknak megvan az emberi története. Azonban mennyei fény által megvilágítva, az események lényegét és összefüggéseit is megláthatjuk lelki szemeinkkel.
A közelmúltban búcsúztunk egy kedves tanárnő testvérünktől, aki gyermekeinket is tanította. 55 évesen távozott el szerettei köréből. Betegségének és halálközeli állapotának teljes tudatában, békességgel, reménységgel vallotta Gárdonyi Géza szavaival:
„A halál nekem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, -
ez a halál.”
Aki az Istenbe vetett hitben él és hal meg, annak az életében nemcsak bezárul egy ajtó itt lenn, hanem kinyílik egy ajtó ott fenn – a hívő lélek nem fél a haláltól, nem menekül a halál elől, hiszen nem a semmibe távozik, nem örök gyötrelemre jut, hanem hazatér és hazavár a szeretet békesség, öröm honába.
Mint a család barátja és lelkigondozója, azt kérem Irénkétől és Szeretteitől, hogy Tibike életének és halálának ne az okát, hanem a magasztos célját igyekezzenek meglátni, megérteni. Irénke főorvosként tudja, hogy milyen emberfeletti felelősség a gyógyítás hivatása. Emberek hibázhattak Tibike gyógyításában, de földi életének rendeltetését senki sem másíthatta meg: Ő örökre Isten küldötte, angyala marad, aki a szeretet és hit példaadására rendeltetett.
Legyen áldott példája, emléke! Az Örökkévaló adjon vigasztalást, békességet Családjának!
|
hospice- és gyásztanácsadó
|
református lelkész
|
|
pszichológus
|
gyásztanácsadó
|
|
pszichológus
|
római katolikus szerzetes nővér
|