Vendégem volt

Kora reggel van. Finom kávé illat tolakszik az orromba. Hát persze szombat van, együtt lesz ma a család, megyünk kirándulni. Meghallom a kedves hangot, `kérsz kávét` csilingeli. Igen kérek, és a következő percben, megjelenik egy kócos fej a szobaajtóban. Lejjebb mint vártam, a nagy fiam egyensúlyozza a tálcát, oda az ágyam mellé.

Megköszönöm, mire ő leül mellém. Na apu megyünk? Hát persze meg beszéltük. mire megiszom a kávét, tele lesz élettel a lakás. a fiúk öltöznek, közben azt beszélik meg merre megyünk mit csinálunk. Anyjuk pakolja az ellátmányt, elosztva mindenkinek a hátizsákjába, ami oda való. Már a kapuban,még egy utolsó ellenőrzés, azután indulás. Első állomás, Zugliget, a libegő. Már a magasban libegve záporoznak a kérdések. Mi ez hogy működik, mi hajtja? én válaszolgatok, persze nem mindenre tudok, így felérve a János hegyre, megkérek egy dolgozót segítsen ki. Tovább indulunk, fel a kilátóba, gyalog. Gyönyörködünk az alant elterülő városban, és én szorgalmasan válaszolgatok. csodás eredi séta után, az úttörő vasútnál pihenőt rendelek el, és le ülünk ebédelni. Az ebéd mozgalmasra sikerül, de hát most kirándulunk, és belefér a lazaság. Megérkezik a vonat, és mi elhelyezkedünk. Kis vita az ülésrend körül, de mire elindulunk minden rendben. Gyönyörködünk a lassan tovasikló, kora őszi tájban. minden kanyar, egy kis csodát rejt, a természet csodáját. Megérkezünk a Szabadság hegyre. Első utunk egy vendéglőbe vezet, majd irány a játszótér. Boldog önfeledt játék kezdődik, mi pedig leülünk egy padra, beszélgetni, Közben figyeljük az önfeledt boldog gyermekek színes forgatagát.

Talán észre sem vesszük de már fogjuk egymás kezét, és úgy csodáljuk gyermekeinket. Arra figyelek fel, a kisebbik áll előttünk és figyel. Apuuu- azért fogod anyu kezét, hogy el ne szaladjon? Nem kisfiam, azért fogjuk egymás kezét, hogy mindenki lássa, összetartozunk. A választ gyengécskének érzem, de fiam megnyugodva tova szalad. Lassan alkonyodni kezd, hűvösödik az idő, indulunk hát a fogaskerekű végállomása felé A szokottól eltérő módon a fiúk mellettünk sétálnak és fogják a kezünket. Persze hogy rákérdezek, és a válasz meglep. Azért, hogy mindenki lássa, mi mind együtt vagyunk. A választól elérzékenyülünk, és megszűnik a külvilág.

Csak mi vagyunk négyen, egy végtelenül boldog család. Már sötét van mikor befordulunk a lepusztult Erzsébetvárosi bérház kapuján. De ez most nem számít, mint ahogy a dohos mozgó korlátú lépcsőház sem. Örülünk egymásnak, és ez mindennél többet ér. Fürdés, vacsora, lefekvés. néhány perc. és már csak az egyenletes szuszogást, és a halk konyhai motoszkálást hallom. Felakarok kelni, hátha tudok segíteni.

Ebben a pillanatban a telefon kíméletlen hangja hasít bele a csendbe, és elűzi az álommanót. Felébredek, és belém hasít a kíméletlen valóság. Egyedül vagyok, csak a kutyám szuszogását hallom. A fiúk rég önállóak lettek, s ő is elment örökre. Ha élne, még csak ötven éves lenne.