Vallomás

Vallomás… … Neked, Kedves Olvasó, aki még sohasem kérdezted, gondolok-e a halálra - talán önmagadtól sem… Bevallom, gondolok a halálra, igen. Nem túl gyakran, de gondolok. Mielőtt azt hinnéd, a fiam halála óta van ez így, nemet kell mondanom, és ha őszinte akarok lenni - már pedig csakis így van értelme a beszélgetésnek - bevallom, szerettem, szeretek élni ma is, életem legkegyetlenebb próbatételét megélve is.

Törekszem arra, hogy éljem az életemet, megéljem minden percét, ne csak túléljem azt. Tudom, óriási a különbség a kétféle lét között. De ezt biztosan mindenki tudja, aki néha elgondolkozik lét - nemlét kérdésein. Most inkább egy kis emlékidézés: 2000. májusában, egy gyönyörű, derűs reggelen dolgozni indultam, élveztem a napsütést, és arra gondoltam, hogy talán boldog vagyok…Élesen emlékszem, hogy a gondolatsor így folytatódott: ha most meghalnék, azt hiszem, boldogan halnék meg...Szívből örülök, hogy csodálatos gyermekeket neveltem, hogy békesség, nyugalom van a lelkemben, nem hiányzik vagyon, jólét, tulajdonképpen semmi sem... Azt hiszem, nagyon szép életem volt eddig… És jó volt élni - ezt éreztem akkor - mint talán még soha. Többre nem emlékszem, de tudom, nem akartam meghalni, akkor sem, és azóta sem, soha, egyszer sem... Talán valamiféle belső számvetés volt ez a gondolatsor? Fogalmam sincs. Talán sors különös, vagy inkább kegyetlen fintora, hogy azután, még abban az évben, július 29-én összedőlt a világ: meghalt a fiam...A szívem egyik fele. Tíz éve küszködöm, hogy feldolgozzam a hiányát...Nem tudom, sikerül-e valaha. Márai Sándort idézem, - egy kevésbé ismert versét - hogy jól illusztráljam, mit érzek néha: "Mi is maradt belőle? A neve, Hajának illata a hajkefén, Egy mikimackó, halottlevele, Egy véres rongy, és ez a költemény. A világ hatalom és értelem, Nem értem, miért tették ezt velem. Nem pörölök. Élek és hallgatok, Most angyal ő, ha vannak angyalok - De itt lenn minden únt és ostoba. Nem bocsátom meg. Senkinek, soha!” Azóta - nemrégiben - visszatért szívembe a boldogság. (Az egyik felébe…) Mira hozta el nekem, a kicsi unokám. Hálás vagyok érte. Szívemből szeretem Őt, és az édesanyját, a lányomat. Élni szeretnék még. Boldogan. A haláltól nem félek, de nem is sürgetem. Néha hiszem, hogy Zoli vár rám egyszer a végtelenben ... Tegnap kicsit megijedtem: a férjem mélyen aludt, és nagyon csendesen… Ijesztő volt a csend. Odahajoltam hozzá, és sokáig hallgattam a lélegzetét… Gyermekeim csecsemőkora óta soha nem jutott eszembe ilyesmi… Csendben megsimogattam Őt, és sokáig sírtam… Elmondhatatlanul hiányzott Zoli…Becsuktam a szemem, és könnyeimen át elképzeltem az arcát…aztán félálomban láttam még, ahogy Orsi mosolyog, Mirával az ölében…Jó volt álomba zuhanni, és hálás voltam a másnap hajnali ébredésért… Hát ezek jutottak most eszembe, életről, halálról. Gondoltam, megosztom veled…