A túlvilág képzete a zsidó vallásban

A régi, ókori zsidó vallás szerinti túlvilágképben a halandó ember egyértelműen szembenéz a halállal, nem mint tragédiaként tekintenek az elmúlásra, hanem mint az élettel járó szükséges jelenségre. Vagyis igen realista módon, úgy tűnik, a zsidó emberek megbékélnek a halállal.

Később látni fogjuk, hogy a vallás szerint maga a gyász is egyfajta mérsékelt és szélsőségektől mentes állapot, amely elutasítja a túlzott önsanyargatást, ahogyan a túl korai feledést is. Az ősi elmélet alapján a halál itt bár Istentől ered, a földi élet szankciójaként is felfogható, bizonyos bűnök miatt. Már az Ószövetségben is megjelenik a jelenség, főképp a halhatatlan lélek és a feltámadás megjelenítésével. A bűn büntetése is lehet akár maga a halál, vagyis feltétlenül halállal kell büntetni a bűnösöket. Ebben az esetben, aki bűnös, megfosztja magát mindentől, amit Istentől kapott – legfőképp az élettől – és a halál lesz a sorsa. Vagyis az élet az Isten törvényei szerinti lét jutalmazásaképp is felfogható. Önmaga az ember egyébként nem képes megmenteni magát a haláltól, ehhez Isten segítsége szükséges.

A zsidó vallás szerint azonban csak a test hal meg, a lélek nem, a lélek tulajdonképpen tovább él, halhatatlan. Érdekes azonban, hogy az Ószövetségből hiányzik a túlvilág képe, a különböző könyvekben, történetekben a sírig elkísérik az embert, utána azonban inkább az élőkkel foglalkoznak, mintha visszafordulnának a sírtól. A túlvilági életre csak nagyon kevés utalás van. A halálkép inkább megelőzés, ami által óva inti az embert, ne kövess el bűnöket, élj Isten akarata és törvényei szerint, mert ha másképp cselekszel, akár halál is lehet a büntetésed. Vagyis próbálkozás és intelem arra, hogy megóvja a közösséget a bűnös élettől, a nem Isten törvénye szerinti élettől. A jutalom pedig nem marad el, ez ugyanis a csoport jóléte és fennmaradása.

Az egyistenhitből következik, hogy Isten az aki büntet és aki jutalmaz, és saját maga az ember dönt arról, hogy miképp akar élni és ez milyen következményekkel jár. A Tórát is igazából csak az élet érdekli, házasság, szülés, család, nemzetek, ennek csúcsán pedig a nép. Vagyis maga az élet. A halál inkább pihenésként, csendes megnyugvásként, vagy éppen álomképzetként jelenik meg a szent könyvekben. A történelem során a hellenizmus után változik meg igazából a helyzet, itt már - vélhetően a keleti dualizmus hatására - a test és a lélek képzete különválik, itt már külön anyagi testről és anyagtalan lélekről szólnak az írások. Végül ebből alakul majd ki a halhatatlan lélek képe, ami némiképp ellentmond a korábbi tanításoknak, ugyanis itt már nem maga a földi élet kínálja a legfőbb jót.

A Tórában seolnak nevezik a halottak hazáját, ahová az emberek, mint valami sötét üregbe, alászállnak. A seol valamiféle szörny, amely kinyitja a száját és elnyeli az embert. Felvetődik azonban a test feltámadásának lehetősége is. A test feltámadása a történelmi folyamatok és felfogások közepette egyre elfogadottabbá vált széles körben a zsidóság között. A túlvilágon élő emberek léte csodálatos jelenségként élt a köztudatban. A feltámadás eleinte magára a zsidó népre vonatkozik, Isten kiválasztott népére, a száműzetésben élő, reményvesztett emberekre. A feltámadás valami olyan fogalom, mint remény a Messiás eljövetelére. Vagyis a feltámadás, a túlvilági élet, a halál utáni lét valamiféle reménység arra, hogy gyarapszik a nép és Isten ezt a megerősödött nemzetet kívánja útjára vinni. A zsidóság gyászrítusairól szólva elmondható, hogy ez maga a fájdalom megjelenítése, amikor elveszítünk egy számunkra kedves embert. Az V. századtól, vagyis a Talmud lezárásától kezdve napjainkig, a gyászszokásokat a háláhá, egy ősi vallási törvény szabályozza. Eszerint kell betartani a szabályokat, nem szabad sem többet, sem kevesebbet tenni, mint az előírás. Nem szabad beleesni eszerint a túlzott önsanyargatás hibájába sem, ahogyan a túl korai feledésre is ügyelni kell. Vagyis mindez az útmutatás a zsidó ember számára, egyfajta mértékadó tanítás, a halál megfelelő tiszteletére és a gyász feldolgozására. A gyász egyébként a zsidóknál egy évig tart, a megemlékezés azonban halálukig kötelező.