Tragédiák

2010. november 5-én elvesztettük a nagyanyámat. Nem mondom, hogy nem viselt meg, de ha tudtam volna, milyen pokol lesz a következő néhány (?) hónap, akkor jobban megbecsülöm azt az időszakot. 78 éves volt, tüdőgyulladással szállították kórházba. Két nappal a halála előtt beszéltem vele utoljára, de már nem volt teljesen magánál. Elbúcsúzott, csupa szépet mondott, kedves volt, sokkal inkább, mint valaha.

Aztán péntek este csörgött a telefon. Apa hívott sírva. Még ki se mondta, már tudtam. Eljött a temetés napja, én végig apuval voltam. Nagyon szerette a mamát, nagyon megrázta a hír. Én intéztem, amit tudtam. Túl sokat ugyan nem tudtam, mindössze 20 évesen, mindenféle hasonló teendőtől megkímélve. De túlestünk a szörnyű napon, mikor mamát végső útjára kísértük. Emlékszem, hogy esett az eső az egész szertartás alatt. Mintha az ég is őt siratta volna. Eljött a Karácsony, amit apunál ünnepeltünk. Igyekeztük megkönnyíteni ezt az időszakot. Nem mondom, hogy sikerült, mert nagyon leitta magát, de végre sikerült kicsit felvidítani. Másnap minden rendben volt. Karácsonyfa, ajándékok, életemben először bonbonválogatást készítettem neki, aminek nagyon örült. Mintha már akkor is tudtunk volna valamit. Szilvesztert követően eltűnt pár napra. Én halálra idegeskedtem magam, mire előkerült. Mint kiderült, van barátnője, nála töltötte az ünnepet. Ez kicsit megnyugtatott. Végre van valakije, nem lesz akkor se egyedül, amikor nem lehetek nála. Aztán pár hét múlva megismertem a nőt, tervezgettek, apu nagyon boldog volt. Hamarosan megtudtam, amit titkolt előlem, hogy beteg. Mint később kiderült, tüdőgyulladása van. Nem javult, úgyhogy elutaztam hozzájuk (a barátnőjénél volt akkor). Vittem mindent, ami kellhet. Mikor megláttam, már biztos voltam benne, hogy be kell vinni a kórházba. Feldagadt az arca, alig volt ébren, szinte végig aludt, amíg ott voltunk vele. Nehezen hagytam ott, mint végül kiderült, örökre.

Ez volt az a pont, amikor rosszul tettem a dolgomat. Azonnal haza kellett volna vitetnem, legalábbis ezt mondja a család. De nem tudtam, hogy nagy a baj. Péntekre megígérték, hogy kórházba kerül, beszlétem vele, jobban érezte magát, én pedig megnyugodtam egy kicsit. Ez történt csütörtökön este. Február 4-én hajnali 4-kor csörgött a telefonom. A barátnő hívott. Rögtön ébren voltam és úgy vettem fel a telefont, mint 3 hónappal korábban: már tudtam, mi történt. A vonal túloldalán remegő hang közölte velem, hogy az édesapám halott. Majd egy másik, egy hivatalosabb, hogy tudja, milyen nehéz, de el kell döntenünk, kérünk-e boncolást. Nem tudtam sírni. Nem tudtam összezuhanni. Kis türelmet kértem, felkeltettem a családot, elmondtam, mi van és hogy választ kell adnunk. Majd értesítettük a család többi tagját, majd kezdődött a nagy feladatok hete. A holttestet elhozni, papírokat intézni. Nehéz volt, hiszen több száz kilométerre halt meg az otthonától. De nem akartam, hogy ott is nyugodjon. És nem volt pénz... Gyerekek vagyunk még mind, hiába vagyunk hárman is apu gyerekei. Eljött egy újabb szörnyű nap az életemben. A legrosszabb. A saját apámat kellett elkísérnem ahhoz a sírhoz, ahol a 3 hónapja temetett nagyanyám is nyugszik a nagyapám mellett. Fehér virágok, föld, valamit beszél a pap, de nem értem. A testvéreimmel együtt állok a sírnál, ami örökre magába fogadta az édesapámat. 54 évesen halt meg. Ugyanúgy a rettegett tüdőgyulladás végzett vele, mint a nagyanyámmal 3 hónappal korábban. Most itt vagyok, sírok és nem tudom, mit tegyek. 7 hónapja történt mindez, de azóta rémálommá változott az életem. Minden egy nagy katasztrófa, amibe belefogok, legyen szó szakdolgozatról vagy munkáról. gy nagy csőd vagyok. És azóta sem telik nap, hogy ne gondolnék rájuk. Arra a két fantasztikus emberre, akik egy hűvös kőlap alatt nyugszanak a községi temetőben.