Pár sor rólam
2009.11.10. 11:31
2 hónap alatt elment 85 éves édesanyám és 24 éves fiam. Igy hirtelen egyedül maradtam, mint egy kivert kutya. Nincs jelenem és nincs jövőm, a múlttal meg ezek után minek foglalkozni. Csak barátaim vannak, de hogyan várhat el az ember segítséget a barátaitól ? (Kisebbeket esetleg. Na de nagyobbakat..., pedig lehet majd rá szükségem. Így a jövő egy idősek otthona, ahová soha nem vágytam.) Nem értem, hogy mivel érdemeltem én ki ezt a sorstól, amikor mindig becsületesen éltem.
Küldd el az ismerőseidnek is!
Közérdekű reklám
Tanácsadók
hospice- és gyásztanácsadó
|
református lelkész
|
pszichológus
|
gyásztanácsadó
|
pszichológus
|
római katolikus szerzetes nővér
|
Kedves Ismeretlen!
Ha lesz időd olvasd el majd az " egy fiúról" történetemet. Én is azt hittem mindennek vége,ha a fiunk és édesanyánk elmegy, -nem sokára itt a nyugdíj, és azt hisszük nincs segítség. Nekem a munka volt ami átsegített,igaz 3évnek kellett eltelnie, hogy ne tegyem fel nap-mint nap a kérdést...miért velem , miért az Én fiam......erre nincs és nem is lesz
válasz.....de ha hiszünk abban ,hogy a sors és a Jó Isten tudja mit miért tesz velünk , a lelkünk egy idő után megnyugszik. Ne keress választ,és nézz előre, mert mindig van megoldás a túlélésre...a Barátok , ha igaziak, minden
ben ott állnak, és aki nem , az nem is volt Igazi.....
Együttérzően bátorítlak...gitta
gitta
Kedves Gitta,
Elolvastam a fiad történetét. Szívszorító. Borzasztó fájdalom lehetett. Én is szinte ugyanazokat éltem át, amikor megtaláltam a 24 éves fiamat holtan, ez év március végén. Van megoldás a túlélésre, nekem konkrétan a kutyám. De csak a túlélésre, mert egyelőre csupán vegetálás az életem. Úgy érzem, hogy soha nem lehet megérteni és megemészteni, ha egy fiatal fiú elmegy hirtelen, hisz előző nap még én is találkoztam a fiammal és semmi nem látszott rajta. Másnap pedig halva találtam a szobájában. sok erőt kívánok neked és én is szeretném, ha lenne elegendő belőle, de egyelőre fogyóban van. Kit udta, erőre kapok-e még valaha ? Mert én egyelőre nem remélem, hogy a lelkem egy idő után megnyugszik. Én úgy gondolom, hogy soha. Üdvözlettel, Ditti