Otthon őrzöm

Sokat törtem a fejem rajta megírjam e a következő igaz mesét. Érdekel e valakit is az életem, a boldogulásom, majd a tragédiám története. Döntöttem! Leírom, talán jó lesz tanulságul. Igen barátaim, tanulságul arra milyen rövid az élet, és milyen pazarlóan bánunk vele.

Íme: 1954 nyarán, munkás család második gyermekeként láttam meg a napvilágot. Szüleim gondosan ügyeltek arra hogy boldog, szép gyermekkorunk lehessen. Nem voltunk jó módúak, de mindenért kárpótolt minket az a szeretet, amiben részünk volt. Közben szaporodott a család, és1963-ra már négyen voltunk testvérek. Három fiú, és egy lány. teltek az évek, és éltük a munkás családok mindennapi életét. Bár utólag vissza gondolva nem is volt az annyira mindennapi. Olyan szeretet vett bennünket körül amit átélni gyönyörű, de szavakba önteni lehetetlen. Az élet rendjéhez igazodva eljött az idő hogy némi szárny próbálgatás után, önálló életet kezdjünk, és felépítsük a saját családunkat. Tulajdonképp innen kezdődik az én történetem.

1981 Májusában, a két éves sorkatonai szolgálat letöltése után, végre megtaláltam életem párját. Elkezdtük hát felépíteni, a mi saját birodalmunkat. 1982-ben, majd 83-ban megszülettek a gyermekeink. Az otthonról hozott örökségnek hála, szeretetben, boldogan rengeteg munkával teremtettük elő mindazt amire szükségünk volt. Félve gondoltam arra a napra, amikor fiam elém állva bejelenti, saját családot akar teremteni. Eljött az a nap, és akkor értettem meg Édesanyám szavait. Azt mondta az én esküvőm napján: Kis fiam én ma egy kicsit meghalok. Igaza volt, valóban meghal bennünk valami, mikor a szeretett gyermek kezét elengedni készülünk. Visszatekintve boldogan tapasztalom, sikerült mindazt továbbadnom, amit én a szülői házból hoztam. Múlt az idő, és eltávozott először Édesanyám, majd Édesapám is, de itt hagyták nekünk örökül, a szeretetet, egymás megbecsülését. A gyermekeink kirepülése után tervezgettük a közös jövőnket. Tele voltunk élettel vidámsággal, az egymás iránt érzett szerelmünkkel.

2006 Kora tavaszán egy rutin vizsgálat bajt jelzett. A végső diagnózis, a feleségem gyógyíthatatlan beteg. Az első sokk elmúltával, nem volt kérdés, harcolunk mindenáron. Legyőzzük a kórt, bármibe is kerül. Végtelennek tűnő csaták sorát vívtuk a rákkal. Hol mi voltunk felül, hol a rák. Csak a hitünk maradt töretlen. Végül elvesztettük a háborút.

2007 február 28.-n este  a meggyötört test, a végletekig kimerült szív feladta a hiába való küzdelmet. Összetörten, kimerülten, és már betegen értelmetlennek éreztem az életem. Csak a hatalmas űr, a mérhetetlen fájdalom maradt. Mára eltompult ez is. Feleségem végakaratát teljesítve itthon őrzöm hamvait, és ez erőt ad a továbbéléshez. Mindezt először, és utoljára fogalmaztam így meg. Bevallom megkönnyebbülést érzek. Átértékelődtek a dolgok. Most már azt tartom fontosnak, hogy segítsek másoknak. Találjak olyan barátokat, akik osztoznak az életfelfogásomban, és biztatásukkal segítik céljaim valóra váltását. u.i.: Lehet hogy ezután az írás után lesznek aki furcsán néznek rám, mi több szentimentális bolondnak tartanak, de nem bánom. Ez vagyok én, és ezt vállalom is.