Nevelőapám halála

Nehezen mondom valakire, hogy nem szeretem, főleg egy családtagomra. Azt hiszem az a legjobb ha úgy fogalmazok, nevelőapám nem állt túl közel hozzám. Átlagos gyerek voltam, mégis valamiért agresszív volt, nem szeretett, talán épp ez a titok nyitja. Soha nem fogadott el, anyám volt a szent, aki nagyon közel állt hozzá, talán féltékeny is volt rám, hogy anyám szeret engem.

Nem volt könnyű gyerekkorom vele, tizenhat éves voltam amikor egy agresszív kitörése után összecsomagoltam és elköltöztem otthonról. Attól kezdve ketten éltek anyámmal, ő pedig megnyugodott, hogy nem állok az útjába többé.
Viszonyunk soha nem volt felhőtlen, de a távolság miatt végre elviselhető lett valamennyire. Felnőttkoromban, már családos emberként se nagyon tudtunk egymással kijönni. Gyerekeimet egyébként - bár nem volt vérrokonuk - nagyon szerette és dédelgette, unokáiként tartotta őket számon. Talán akkor kezdett enyhülni a viszonyunk, amikor idős lett, beteg és talán megérezte, hogy már másokra szorul, hogy nem kizárt, egyszer még az én segítségemre lesz szüksége. Sajnos súlyos alkoholbeteg volt, ezért anyámmal rengeteg vitájuk volt. Gyakran amikor gyerekeimmel látogatóban voltunk náluk, összevesztek, mert anyám nem tűrte az alkoholos állapotát. Komoly vitáik voltak ebből, nevelőapám gyakran el is ment otthonról pár napra a telkükre, mert nem tudtak egymással zöldágra vergődni. Anyám egyre betegesebb lett, gyakran az orvosok csak mentális problémára tudták visszavezetni fizikai problémáit.

Egyszer, éppen negyvenedik születésnapom előtt pár nappal, látogatóban voltunk náluk. A hangulat a szokásos volt. Anyám megint rajtakapta, hogy ivott, feszült volt minden a házban, nagyon rossz volt a hangulat. Végül anyám kitört és ott, az orrunk előtt vesztek össze az alkoholon. Nagyon rosszul éreztem magam, gondoltam ideje készülődni, ekkor azonban furcsa dolog történt. Apám - mert egy idő óta már apámnak neveztem - hirtelen felvette a kabátját, odajött hozzám és megölelt. Soha nem csinált ilyet, meglepődtem, nem is nagyon értettem, mi történt vele. Sokáig ölelt, aztán elengedett és csak annyit mondott, na Isten áldja! Apám soha az életében nem fogott velem kezet, soha nem ölelt meg, ez volt az első alkalom amikor ölelve szorongatta a kezem. Aztán szó nélkül kifordult az ajtón és elment.

Este volt, késő ősz, hideg volt kint, éreztem a jeges hideget amint bezúdul a lakásba, amint becsukta maga mögött apám az ajtót. Nem gyanakodtam semmire, bár furcsa volt a búcsúzása, de elmenetele nem volt ritka. Anyám legyintett, hadd menjen. Ne foglalkozunk vele. Kisírt szemmel csomagolt valami ételt, aztán utunkra engedett családommal. Szomorú este volt, és ekkor még nem tudtuk, mennyire szomorú napok, hetek, évek következnek.

Apám éjszaka nem jött haza. Hajnalban sem. Reggel sem. Délben sem. Apám nem jelentkezett. Előfordult már hasonló, írtam már, lement a telekre napokig ott volt, aztán előkerült. Most azonban rossz érzésünk volt. Anyám felhívta a szomszédokat a telken, azt mondták, nem látták sehol. Eltelt egy nap. Apám nem jött. Éjszaka sem. Hajnalban sem. Reggel sem. Délben sem. Eltelt még egy nap, anyám azonban nem várt tovább. Felhívta a rendőrséget. Hiába volt rengeteg vitájuk apám alkoholproblémája miatt, szerette ezt az embert, a társa volt, a férje, a párja. Féltette. Féltette a betegségektől, féltette éjszaka az utcán magatehetetlenül a hidegben.
A rendőrségen azt mondták, nem tudnak róla személy szerint, bár történt nemrég egy tragédia. Valaki éjszaka a vonat alá esett a városban az egyik sorompós kereszteződésnél. Anyám tudta, hogy pár utcára van tőlük ez a kereszteződés. Azonnal megérezte mi történt. Beszaladt a rendőrségre. Megmutatták neki apám szakadt kabátját amelyet a vonat alól szedtek össze és az arany nyakláncát. Anyám azonnal telefonált nekem. Zokogva mondta bele a telefonba, hogy megtalálták apámat. Vagyis a holttestét. Ő volt az aki a vonat elé került éjszaka. Anyám összeroppant, átvitték az ügyeletre azonnal, mert rosszul lett.

Attól kezdve a halál szaga költözött a házba. Anyám saját magát okolta, mert elzavarta apámat, és azt mondta, biztos ezért tette azt amit tett. Nyugtatgattam, hogy nem lehetett egy életen át apám áldozata, és ha még a halálával is bántani akarta, akkor ne vegye magára ezt a terhet. Vészterhes idők következtek. Anyám éjszakánként látni vélte apámat, reggel - legnagyobb döbbenetemre - belecsicseregte a telefonba a legnagyobb természetességgel, hogy amikor reggel, kávézás közben megbeszélte apámmal, hogy… De anya - mondtam neki - apa meghalt, ne őrülj meg, nem beszélgethettél vele…
Anyám teljesen kifordult magából. Az első havi évfordulón este gyertyát gyújtott, de a mécses felrobbant, majdnem tűz lett. Anyám úgy gondolta, apám járt a házban, az ő műve volt az egész. Hasonló furcsa dolgok sora következett. Az egész család megdöbbent anyám viselkedésén. Soha nem volt közünk a szellemvilághoz, az ezoterikus dolgokhoz, a reinkarnációban se hittünk, azt gondoltuk, anyánk teljesen megtébolyult. Továbbra is magát vádolta, ráadásul a kertben, az almafa alatt szórta el a hamvakat és a Dunában, apám végakarata szerint. Nagyon nehéz volt kibeszélni belőle, hogy nem ő a vétkes, hosszú hónapok teltek el gyászban, sírásban, fájdalomban, mire nagyon nehezen megértettük vele, hogy ne vádolja saját magát. Apám úgyis megtette volna amit tett akkor is ha aznap este anyám nem küldi el. Sokáig gondolkodtunk azon, hogy szakemberhez küldjük, de végül nem ment el.

Így ment ez hosszú hónapokig, nagyon aggódtunk anyámért. A haláleset, és főleg a körülmények, annyira megviselték, hogy tanácstalanul álltunk felette. Végül az élet oldotta meg a problémát. Anyám egyre ritkábban beszélt a látomásairól, és hirtelen azt vettük észre, hogy javul a lelkiállapota. Az idő oldotta meg gyászát, az elmúlt idő volt az ami segített.
Hirtelen rájött arra, hogy mennyire nehéz élete volt apám agresszív és akarnok természete mellett. Mennyire elnyomta apám őt, mennyire nem lehetett saját maga. Még egy süteményt sem süthetett meg úgy, hogy apám ne szóljon bele. Ez lett aztán az elixír. Anyám bánata hirtelen erővé alakult át. Rájött, mennyire könnyű úgy élni, hogy nem terrorizálják minden percben, hogy mostantól saját maga dönt az életéről, a legegyszerűbb dolgoktól kezdve. Arról, hogy mit főz, mit vásárol, mire költi a pénzét, hogy kivel barátkozik, hogy milyen a viszonya velem, a fiával, és a többi családtagjával.

Anyám most döbbent rá, hogy milyen terrorban élt évtizedekig, és hirtelen felszabadult ez alól a teher alól. Ebbe az érzésbe kapaszkodott bele, és nem szégyellte magát, mert úgy gondolta, egy zsarnok tűnt el mellőle. Teljesen átértékelődött az élete, bármily furcsa is, ez a különös gyász mentette meg az összeomlástól. Tudta, hogy szerette apám, nem ezzel volt a baj. Vélhetően, rosszul szerette őt, akarnok, zsarnok, birtokló módon, és anyám ezt nem vette észre életében.
Azóta nyugalom van. Anyám újra a régi. Mondom a régi. A régi-régi, ha értik mire gondolok. Az a régi, mielőtt mostohaapámmal megismerkedett. Jókedvű, kedves, szeretni tudó asszony, akit ez a furcsa haláleset és ez a furcsa gyász tanított meg arra, hogyan is kell egyedül élnie, de mégis ami a legfontosabb: életben maradnia.

Bieles Gábor