Nekem a vers...

Eszmélésem óta életem, mindennapjaim része a vers, az irodalom.

Emlékeimben ma, fél évszázaddal később is él egy piros posztósapkás, alig három éves kislány, aki - unaloműzőként, a véget nem érő hosszú úton, amely a kis vidéki állomásról vezetett a falunkba mondókával múlatta az időt, türelmesen bandukolva édesanyja mellett:

„Nyárfás úton süt a nap,
minden gyerek könyvet kap…”

A folytatásra, sajnos, már édesanyám sem emlékszik, s hogy mondókabéli álmom megvalósult-e, és megkaptam-e az áhított könyvet akkor, jutalmul a hosszú, fárasztó gyaloglás után, arra meg én nem emlékszem, csak sejtem, hogy megtörténhetett a csoda. Igen, csoda, hiszen számomra már akkor csoda volt ismerkedni a mondókákkal, gyermekversekkel, amelyek aztán esténként, ha a Mama dolgozni indult, az ő hangján keltek dalra becsukott szemeim mögött. Bársony hangját idézve altattam magam az aznap tőle tanult kis versikékkel, és úgy aludtam el, hogy álmomban fogtam a kezét…
Soha nem tudom megköszönni neki, hogy az emberfeletti munka, a házépítés nehézségei mellett, amikor csak tehette, versekre tanított. Így aztán, mielőtt hat évesen iskolába mentem, nem volt furcsa a néhány évvel idősebb, már iskolás, nagylány nővéremhez családlátogatásra érkező tanító néninek, hogy az elsős olvasókönyvből folyékonyan olvastam el az általa kiválasztott olvasmányt. A címére is emlékszem, és a betűkre, képekre: „Cili iskolába megy. Sáros lett a cipője…”
Az iskola számomra a csodaország volt. Boldogan koptattam lépcsőit, ma sem feledve a drága Várnagy Ili nénit, első tanítómat, és a többieket, akikhez úgy lehetett odabújni apró titkainkkal, mint édesanyánkhoz szerettünk volna, aki szegény éjjel-nappal dolgozott, ahogy a papa is. Feledhetetlen estéink voltak olyankor, amikor mindannyian otthon voltunk, különösen, ha a nagymama, anyai nagyanyám is ott volt nálunk, aki gyakran jött el vigyázni ránk a szomszéd faluból, erdőn át, gyalog, éjszaka indulva, hogy hajnalra odaérjen hozzánk.
Ültünk a hatalmas konyhában, ami később a szoba lett, - én a kecskelábú asztal alatt, a többiek az asztal körül, és hallgatták a véget nem érő „színjátékot” - olvasást, versmondást, - amit nővéremmel egymás szavába vágva „előadtunk”. Nem hiányzott a televízió, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik.
A felső tagozatban már minden iskolai ünnepélyen verset, prózát mondtunk Marikával, - volt, hogy ketten, együtt is. Ács László tanár úr pedig felismerte, hogy ez életünk fontos része, ápolni, fejleszteni kell a bennünk szunnyadó mélységes irodalomszeretetet. Így aztán a létező összes szavalóversenyen indultunk az ő felkészítése mellett, és ő volt az, aki sorra a kezünkbe adta a nagy költők könyveit úgy, hogy gyakran a kis falusi könyvtárban is ott ült velünk, hogy segítsen válogatni.
Gyönyörű idők voltak. Dalolt a lelkünk, pedig a két váltás mackónadrágon kívül szinte nem volt más ruhánk - kivéve persze az egy váltás ünnepit.
A középiskolában aztán folytatódhatott kalandos, boldog utazásom az irodalomban. A nagyvárosban már irodalmi körök vártak, és életemet továbbra is kitölthette az, amiért érdemes volt minden nap felébredni: egy-egy újabb költemény megismerése, meghallgatása neves előadóktól, irodalmi estek, és végre könyvek, igazi verseskönyvek, amelyek már a sajátjaim voltak, és szerencsére, egyre szaporodott a számuk. Azóta is szívmelengető érzés a lakás könyvespolcán megtalálni a hetvenes években néhány forintért vásárolt, ma már szinte megfizethetetlen ritkaságokat.
Aztán a könyvespolcon gyűlő kincsek rejtelmei elvarázsolták szerelemre ébredő lelkemet, és nem sokkal később gyermekeimet is, szerencsére.
Soha egyetlen alkalommal sem okozott gondot a házi feladatul kapott irodalmi, vagy történelmi „gyűjtőmunka”, csak keresgélni kellett kicsit a lakásban már-már minden szabad helyet elborító könyvek között.
Nekem, nekünk a könyvek, a versek, az irodalom szorosan az életünk része volt mindig. Jó volt így élni. Nem is értettem soha, hogyan kerülhettem a pénzügyi életbe munkám során.
Aztán, a végtelennek tűnő, életigenlő, meghitt boldogságot egycsapásra porig zúzta a sors kegyetlen próbatétele, Zoli fiam elvesztése, hogy azután a gyászban megfagyott, riadt, halálvágyó lelkemet visszatántorítsa a hűséges társak, a versek közé - most már tudom, örökre - úgy, hogy észrevétlenül a tollat is kezembe rejtette, és a fájdalomba nem hagyott belehalni, hanem helyette írásra késztetett.

Így kezdődött, hogy először leveleket, majd botladozó rímeket írtam Zolinak naponta, a temetői szívet tépő „beszélgetések” után. Így volt ez hosszú évekig, mígnem életem másik csodája, Orsi lányom elárulta: babát vár.
Akkor hirtelen megváltozott minden a lelkemben. Kergetőző mondókafoszlányok, gyerekversikék vették át agyamban a fájdalmas emlékezés, a makacsul belém költözött gyászos dallamok helyét, vagy legalább is helyet kerestek maguknak konokul, és találtak is, szerencsére. Azóta unokámnak, kicsi Mirának is írok mondókákat, gyermekverseket, aki időközben megérkezett a Földre, és szívünkbe az általa hozott új csodával visszaköltözött a szavakkal el nem mondható boldogság.
Ha nézem ezt a csöpp csodát, és édesanyját, szétfeszít a szeretet, örömöm határtalan. Ha átkarol a kislányom, és együtt nézzük az álmában mosolygó, kicsi babát, boldogságom megsokszorozódik. Ám mégis hagyom, hogy a fájdalmas könnyek néha összegyűljenek a szemem sarkában, ha a fiamra gondolok. Lányommal ma már szavak nélkül is értjük egymást… Mira születésével megértette, miért könnyes a szemem akkor is, ha mosolyogva altatódalt énekelek kislányának, aki még parányi kis emberke, mégis - és máris - mondhatatlanul sokat tanultam tőle: mosolyogni, örülni újra, önfeledten, és hálát adni neki, a sorsnak, és Istennek, hogy érkezésével megismerhettem létünk új csodáját, miközben szinte észrevétlenül elengedtem Zolit végtelen útjára. Mira érkezésével újra élek.

Nekem a versek, a könyvek, az irodalom élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért - még ha megmutatta kegyetlen arcát is - és nem hívom, de nem is félem már a halált. Nekem a rím, a versritmus a lét dallama - boldogság, és a fájdalom muzsikája.
Egyszer olvastam egy véleményt a rímes és szabad versekről. A kritikus valahogy így fogalmazott: „a vers írója kierőszakolja magából a rímeket, feláldozva a mondanivalót is…” Én erről másképpen vélekedem. Lelkem hangjait ha versbe szedni készülök, előtte már hosszan muzsikál bennem az örömteli ritmus, vagy szomorú dalra kél a bánat - szinte ösztönösen - majd lágyan köréje gyűlnek a sorok.
Nem érzem soha úgy, hogy rabságban tartják gondolataimat a rímek, a ritmusok, de alázatos szeretettel olvasom a szabad verset is, és ma már tudom: a vers, az irodalom szeretete létünk értelme lehet: élni segít, és meghalni tanít.

Nekem a vers a lelkem is.

„Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.”

(Wass Albert: A vers )