Nagy váltás, változás előtti nyugtalanság

Találkozásaim során sok gyászoló személy a gyász szomorúságával jön, de a beszélgetés során kiderül, tulajdonképpen egy életválságban van, ami valójában nyugtalanítja, az nem is a gyász már, hanem a gyász provokálta változás előtti nyugtalanság.Nem találja a helyét, valami feszíti, de nem tudja megfogalmazni pontosan, mi is a baja.

Amikor megkérdezem, nem lehetséges-e, hogy egy identitásválságról lehet szó, akkor felcsillant a szeme és azt mondja, igen, igen, valami ilyesmi, de annyira keverednek az érzései, a gyász, a hiány, önmaga útkeresései, hogy nem lát világosan. Tovább bontogatva a lélek rejtélyes csomagját, kiderül a veszteséggel való szép összefüggés. Például, egy férfi, aki egy éven át ápolta édesanyját, felismerte, mennyire megváltoztatta ez őt, mennyi szépséget fedezett fel ebben, és valahogy nem akaródzik folytatnia a hivatását, amit pedig korábban szeretett. Negyvenes éveiben járva, egyedülállóként azt fontolgatja, hogy fiatalkori vágyát megvalósítva hosszabb időre Ázsiába utazik.

Egy fiatal lány azon kesergett, hogy csodálatos, tehetséges, bölcs édesapja élete utolsó hónapjaiban annyira leépült, hogy elveszítette teljesen korábbi önmagát, és ez így annyira szomorú, méltatlan, megalázó. Aztán a beszélgetés során valahogy ráébredt, hogy e nélkül ő soha nem fordított volna hátat a múltjának, és kezd gondolkodni valami egészen más irányon. Mintha valamiféle tanítást adott volna át az apja azzal, hogy nem hirtelen halállal halt meg, hanem lehetőség volt hónapokat együtt lenniük, átélve szomorúságot, örömöt egyaránt.

Egy idős hölgy férje elvesztése után felismerte, hogy korábbi szerepeit elveszítette, és ha már itt maradt, valamit kezdenie kellene az életével. Ő is a gyász miatt keresett fel, de a beszélgetés során rájött, férje sok éven át tartó betegsége alatt felkészült a halálára, és képes volt elfogadni elvesztését, a kérdés azonban az számára, mihez kezdjen most? Eddig feleség volt, ápoló, ami teljesen kitöltötte az életét. Most merre tovább? Új célok még nem bontakoznak ki, csak a nyugtalanság van jelen, a változásokat megelőző feszültség.

A babájukat elveszített anyák többsége hasonlóképpen sorsfordítónak érzi azt, ami vele történt. Minél fájdalmasabb a veszteség, annál többet töprengenek, annál mélyebbre ásnak, annál többet megtudnak önmagukról. A gyászfeldolgozó csoport is valójában egy önismereti csoport, mivel a találkozások során egyre közelebb kerülnek önmagukhoz a csoporttagok. Megváltozik egész életszemléletük, gondolkodásuk, mások lesznek a prioritások, mélyülnek emberi kapcsolataik. Felismerik ezeket a pozitív változásokat, és elveszített kisbabájukra a fájdalmas emlékezés mellett hálával is gondolnak, hiszen annyi mindenre megtanította őket.

Mivel halandók vagyunk, a gyász minden ember életébe belegázol. Ez elől nem menekülhetünk, ebben nincs választásunk. Azon kell igyekeznünk, hogy a fájdalom ne megkeseredett emberré formáljon, családtagjaink, barátaink bánatára, hanem olyanná, aki képes újra bízni az életben, és aki felismeri és hasznosítani tudja a fájdalmas veszteségben megbújó ajándékot is.
Singer Magdolna
www.vigasztalodas.hu