Mit mondjunk az ovisnak, ha meghalt a nagyi?

Ha valaki, mondjuk az egyik nagyszülő meghal egy kisebb gyermek környezetében, akkor a kicsi egy ideig nyugodt, várja, hogy visszatérjen, felébredjen. Nem gyászol a szó felnőtt értelmében, nem szomorú, nem kétségbeesett, látszólag bagatellizálja a dolgot, amire a felnőttek elég gyakran rosszallóan néznek, mondván, hogy milyen részvétlen, önző ez a gyerek. Holott dehogy. Aztán ahogyan telik-múlik az idő, és állandósul a nagymama hiánya, nem jön vissza, nem jelentkezik, elkezdődik a gyermeki gyász. Először csalódás, harag önti el a kicsit, dühössé válik a világra is, az eltűnt személyre is, majd ezt követi egy rezignált, fásult belenyugvás.

Ilyenkor hagyni kell, hadd gyászoljon, ahogyan akar, ne várjuk el azt, amit mi magunk érzünk, mutatunk, viszont ne zárjuk ki a saját gyászunkból sem. Nyugodtan sírhatunk, beszélhetünk az elhunytról, nem kell megkímélni a gyereket a gyásztól, az érzelmeinktől, a haláltól. Általában igaz, hogy elég veszélyes mást mondani, mint ami a valóság, úgy tenni mintha, pedig mégsem… A felnőtt borzalomnak látja a halált, a temetést, és azért távolítja el gyermekét, mert meg akarja kímélni. Ám ilyenkor kizárják a kicsit a szituációból és a saját, valamint általában a család érzelmeiből. Ő pedig érzi, hogy valami nem stimmel, és mivel nem világos számára, hogy mi történik, elbizonytalanodik, talajtalanná válik. A lehető legrosszabb megoldás, amikor csupa féltésből és jó szándéktól vezérelve elküldik nyaralni a gyerekeket temetés helyett.

A felnőtt számára a halott látása egy elválasztó funkció, utolsó pillantás, de a gyerek számára a halott felébredhet, hiába látja kiterítve. Éppen ezért nincs érzelmi kockázata annak, hogy ha a temetésre elvisszük az ovis korú gyereket, menjen csak, de vegyük tudomásul, hogy lehet, hogy bóklászni fog, játszik egy virággal, esetleg nevetgél. Az igazi veszély éppen az, hogy a rokonság, a felnőttek, megszólják. A közös gyászba való bevonás fontos, csak éppen ahányan vagyunk, annyiféleképpen csináljuk.