Mentsetek meg!

Édesanyám depressziós volt... Mániákus depresszió.... A kezeléseket elutasította, a felírt gyógyszereket egyszerre vette be... Eljött a NAP... 2007. 12.30. Nap-mint nap látogattuk Párommal, viselkedése erősen kedélyfüggő volt... Érezhető volt Rajta a "betegség", de ezt már megszoktuk. IMÁDTAM; egyedüli gyermek vagyok, mindent megkaptam Tőle...

Ötvenhárom évesként nem volt szükség a munkájára SEHOL SEM!!! A párommal "eltartottuk"; munkát adtunk Neki az akkoriban jól menő üzletünkben... Betegségéből kifolyólag vitáink ugyan rendszeresek voltak, de sosem maradtak "békülés" nélkül.... "egyszál" fia voltam; majomszeretettel szeretett,`majd minden kapcsolatomra vagy így vagy úgy féltékeny volt. nagyon.... Az utolsó, fent említett napján sem történt másképp.. Nem bírta elviselni, hogy mi tartjuk Őt el (párommal akkor hat éve éltünk már együtt) ; nem gondoltam volna, hogy ez végzetes lesz, elfogyott az általa kultivált -és sokszor négy _ hatosával szedett- frontin gyógyszere is... Este hét körül csörgött a telefonom... ANYU V O L T az.... Közölte, hogy most MEGTESZI.... "Ne, Anyu ne légy buta, nem vagy "nyűg", de nem lehetünk mindig Veled... Nem butáskodhatsz, örülünk, hogy Vagy. -Ti tartotok el, nem viselem, nem ezért szültelek... tíz perc múlva már nem élek!... Beteg Volt... Nem hittem el NEKI... Párszor próbálkozott gyógyszerrel, mentők, gyomormosás, pszichiátria, mindig ott voltam... Elköszöntem Tőle: holnap megbeszéljük.. NEM.... A párom -Aki azóta is vigaszt nyújt- nem nyugodott... - Mi van ha mégis??? - ... OK. Az autónk az Ő háza előtt állt defektesen, a közelgő új év miatt lusta voltam javítani... -max egy Km választott el minket...

- Tehát a párom elindult, megérkezett Hozzá... -max 10 perc- ... Szétnézett a házban, - vidéki családi házról beszélünk- és hív: nincs itthon, a villanyok égnek, de még a "garázsban" sem találom. Hozzá kell tennem, hogy annyira nem vettem komolyan Anyut, mikor a telefonhívásom után a Kedvesem elindult, a kezébe adtam a késem, - kés: boltot üzemeltettünk, zöldséggel...- és mosolyogva tettem, tekintettel a közelgő újév miatti ünneplés hatására... Ha kell, ezzel vágd le... A párom hívására eszméltem.... -A fáskamrában nézted??? kérdem. -Nem, ott még nem... Pár perc múlva már a szomszéd hívott, menjek, mert baj lehet, a Kedvesem sikít.... Szinte futva értem oda, a szomszéd munkájából adódóan képzett elsősegélynyújtó, ő ott volt, a Kedvesem vágta le a "kamrában" A KÉSSEL... Azzal a viccnek szánt késsel... Könyörögtem a szomszédnak, lélegeztesd, tardsd életben, mondta, meghalt, kár, bolond vagyok...NEM LEHET... DE!!! Várjuk a mentőket, nekem KELL ANYU!!! Tette a dolgát, megérkeztek... Újraélesztés... egyszer... kétszer.... szívhang.... ugye még találkozunk; kérdem. -Nem, elszakadt a gerince, lehet egy mozdítást sem bír... Összedőlt minden.... Ott Van, él ver a szíve.... Akarom..... Kár bíznom, de hozzák a hordágyat... Első mozdításra tényleg hallom a sípolást...

MEGHALT!!!! MIÉRT???? Imádtam én is, és MINDENKI!!!! Kívülről a betegségnek még jele sem látszott, mindenkit megdöbbentett az Ő halála... Azóta én megtörtem, pánikbetegként élem mindennapjaim... A párom még kitart mellettem, de megnyugvást azóta csak a mindennapi alkoholfogyasztás nyújt számomra, amely amellett, hogy tompítja a fájdalmakat, a mindennapi életet még keserűbbé teszi... Kérem, ha ezen bejegyzést valamely szakértő, vagy hasonló tapasztalatokkal rendelkező olvasó böngészi, segítsen, vagy jelezzen, nem szeretném én is vakvágányon végezni... Megjegyzésként hozzáfűzöm, hogy Édesapám -akivel nem ápoltam különösebben jó viszonyt- fél évvel később távozott, és úgyszintén az alkohol rabja volt; emelett generációkra visszzamenőleg a családomban az öngyilkosságok száma eléri a négyet... És engem sem sok választ el tőle....