megszakadt a szivem
2010.07.25. 11:06
Értelmetlen HALÁL elment reggel dolgozni . autoval Mindig ovatos volt jol vezetett nyugodtan.Hiába jótt egy őrűlt belerohant nagy sebességgel. SZŐRNYETHALT aFIAM 27 éves se volt még .A balesetet okozo él felgyogyul aztán beúl az autoba és megint gázol , mert búntetés az nincs , pedig jogositványa se lehetet volna mert állitolag epilepsziás,Én nem tudom mitévő legyek nen találom helyem avilágba KETTÉTŐRT az életem A nagymama élő halott Egy cica azota az ajtot nézi várja kisgazdáját
Küldd el az ismerőseidnek is!
Közérdekű reklám
Tanácsadók
hospice- és gyásztanácsadó
|
református lelkész
|
pszichológus
|
gyásztanácsadó
|
pszichológus
|
római katolikus szerzetes nővér
|
Sajnos én is tudom, megismertem azt az érzést, hogy "megszakad a szívem". Amikor a 29 éves Fiamat egy tragédia következtében, szinte egyik pillanatról a másikra elveszítettem, én is meg ismertem ezt a fájdalmat. A Te fiad autóbalesetben halt meg, az én Fiam pedig a VOGUE Szórakoztató hajóról esett a Dunába. Nem dobott senki utána egy mentő övet. Hívták ugyan a segélyhívót, de ennél azért többet is lehetett volna tenni, addig amíg ki nem érkeznek a vizírendőrök. 14 hónapja történt. Azóta a családommal együtt, főleg a lányommal, rengetegszer végig gondoltuk a tragédiát. De úgy gondolom, hogy nem nekünk kellene, hanem azoknak akik a hajón tartózkodtak. A Fiunk élete az Ő kezükben volt. Néha már előfordul, hogy zokogás mentesen tudok rá gondolni, de nincs olyan nap, hogy ne az Ő emlékével teljen a napom. Van amikor percekre esetleg nem rá gondolok, de akkor történik valami, és rögtön beugrik, hogy Ő hogy szerette volna, stb.......
Ezt a fájdalmat amit mi érzünk, csak a hozzánk hasonló vesztességet megért anyák tudják megérteni.
Kedves Édesanyák, Édesapák, gyászoló családtagok!
Molnár Erika vagyok – amerika1204@freemail.hu.
Pontosan tudom, mit éreznek, érezhettek valaha is, amikor kiderült, hogy elveszítették szeretett gyermeküket, családtagjaikat, hiszen én is elveszítettem már őket több alkalommal is …
Az első alkalommal, a 70-es években, 12 éves voltam … VILÁGOT jelentette … Akkor indultam el azon az érzelmi lejtőn, amin 45 évesen, külső segítséggel sikerült megállítanom magam.
Ma már tisztában vagyok azzal, hogy az említett helyzetekben az a legborzasztóbb, hogy nem tanítanak meg minket a hozzánk közel állók gyermekkorunktól kezdve, fokozatosan a veszteségekre, a veszteségek földolgozására, elfogadására, és múltunk, a tegnapok lezárására.
Azért nem tanítanak meg, mert ŐK maguk sem képesek rá, hiszen, ŐKET sem volt, aki megtanítsa!!!
Hiszen amíg úgy érzem, hogy „megszakadt a szívem”, „nincs vigasz az elvesztésére”, „élő halott vagyok”, „nem találom a helyem a világban”, „a mai napig nem tudom, vagy lehetetlen valaha is földolgozni az elvesztését” -, addig ez így is fog valóban maradni!
Én is éreztem hasonlóan, de ma már tudom, hogy érezhetek másképp is! És ha másképp érzek, és gondolkodom, akkor jól érzem magam a bőrömben, képes vagyok boldoggá tenni a velem maradt családtagjaimat, a környezetemet. Aki kapcsolatba kerül velem, élvezi a velem töltött időt, keresi a társaságomat, és ezektől nekem is teljes az ÉLETEM!!!
35 évvel a NAGYIM halála után, még mindig képes vagyok pillanatokra, percekre könnyeket csalni a szemembe amikor rá gondolok, de ezt természetesnek tartom, hiszen amíg élek, különleges helye lesz a szívemben! Nélküle, sokkal sivárabb lenne a lelki világom, nem tudnék isteni sütiket sütni, finom ételeket főzni, és visszaemlékezni arra, amikor 2 éves koromban a gyulladt, viszeres, fáslizott lábaival az erdőben kézen fogva sétált velem, miközben lélegzet visszafojtva lestük a párnapos vadmalac gyerekeket -, mert az unokája mindennél fontosabb volt számára! Pedig, ŐT sem kímélte az ÉLET, mert 1945-ben két apró gyermekkel maradt egyedül, akiket tisztességgel, a legjobb tudása szerint nevelt föl!
Tudom, hogy nem vigasz mérhetetlen fájdalmadra, de neked legalább maradt még valakid. Másfél éve halt meg az én egyetlen, 24 éves fiam, akit egyedül neveltem, előtte 2 hónappal pedig édesanyám. Azóta csak vegetálás az életem, nem tudok örülni semminek és nem hiszem, hogy ez valaha is megváltozik. Ez vár ránk, anyákra. Az életünk végéig tartó fájdalom, kín, keserűség. Szeretnélek megvigasztalni de nem tudlak, mert az én szívem is legalább annyira fáj, mint a tiéd és fogalmam sincs, hogy hogyan lehet ezt a csapást elviselni esetleg még hosszú éveken át. Nekem csak egy kutyám maradt. Drága fiam halála előtt 4 nappal szereztem. Egyszer találkoztam sorstárssal, aki viszont a férjét és két lányát veszítette el egy autóbalesetben, akkor múlt 6 éve. Ő is teljesen egyedül maradt mint én, de még 6 év után is sírva fakadt, ha családról és gyerekekről esett szó. Én is minden nap sírok. Másfél éve történt, de nekem olyan, mintha tegnap történt volna. Egy gyermek elvesztését lehetetlen valaha is feldolgozni, akárki akármit mond.
Én most szégyenlem magam. Miért? Mert 10 éve szülés után vesztettem el a kisfiamat, és a mai napig nem tudom feldolgozni. Patologiás gyászt állapítotak meg nálam. Nekem alig volt emlékem vele, szinte semmi, mégis 10 éve vele fekszem vele kellek. És gyerekeim és szerető férjem van, mégis egyedül érzem magam. Akkor mit érezhettek TI?
Nagyon erősek vagytok. Ha van Menny, akkor újra együtt leszünk a fiainkkal. És tudom, hogy van.