Megmutatni, nem megmutatni?

Megrázó az anyák számára, hogy a babájukat belecsapják egy ágytálba és elviharzanak vele. A kórházi oldalról ez akár segítő gesztusnak is tekinthető, hiszen amit ágytálba rakunk, az nem is baba, hanem egy hulladék, amit nem is kell sajnálni, nem kell iránta érezni, nem kell elgyászolni. Azért nincs kitalálva, hogy hogyan lehetne ezt emberibbé tenni, mert így egyszerűbb, hiszen így bizonyos érzések nem jönnek elő, akár az anya, akár az egészségügyi személyzet részéről.

Az Áldatlan állapot című könyvem bevezető tanulmányában már foglalkoztam a halott baba megmutatásának a kérdésével, az alábbiakban innen idézek.
Sarkalatos kérdés a halott magzat megtekintésének a dilemmája. A tapasztalat szerint – és a tapasztalatra alapuló szakirodalom szerint – kívánatos lenne lehetőséget teremteni a szülők számára a gyermekük megtekintésére, és a búcsúzásra. Az erre vonatkozó igényt már a szülés előtti megbeszélésen tisztázni kell, mivel az anyák közvetlenül a baba születésekor nincsenek olyan állapotban, hogy fel tudják mérni saját igényüket. Az ideális az lenne, ha akár még másnap is lehetséges lenne a gyermektől való búcsúzás, abban az esetben, ha a szülők részéről az első reakció az elutasítás. Az anyák többsége ugyanis utólag megbánja, hogy nem kérte, vagy követelte ki azt, hogy láthassa a gyermekét. Gyásztanácsadóként magam is számtalanszor élem át, hogy anyák sírva kérdezik, mit tegyenek azzal a kínzó hiányérzettel, amit az okoz számukra, hogy nem láthatták elveszített gyermeküket.

Az általam megkeresett egészségügyi szakemberek egyértelműen támogatják ezt, és a gyakorlatukban minden módon igyekeznek ezt elősegíteni. Az I. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán például ez a gyakorlat: - Amennyiben a szülőpár azt választja, hogy megválik a gyermekétől, többféle módon igyekszünk csökkenteni az ezzel járó lelki sérüléseket. Úgy gondoljuk például, hogy a megszületett magzatot érdemes megnéznie a szülőpárnak, mert segíti a tudatosulást, segít elhinni és feldolgozni a történteket. Minden esetben megkérdezzük a szülőket, kívánják-e látni a babát, és ragaszkodunk hozzá, hogy megmutathassuk, ha nem az anyának, akkor az apának, vagy a nagyszülőknek. Megjelölik a személyt, és mi annak mutatjuk meg. Ha a baba rendellenessége esetleg riasztó, a hatást úgy kívánjuk enyhíteni, hogy felkészítjük a hozzátartozókat a látványra.

Az anyák beszámolói azonban azt mutatják, nem minden orvos, szülésznő gondolkodik így. Vagy ha elméletileg tudja is, hogy mi lenne a kívánatos magatartás, elmenekülnek ebből a helyzetből. - Amikor az orvos az altatásról beszélt, tiltakoztam, mert látni akartam a babámat. Érdekes, hogy az anyámra haragszom és nem az orvosra, aki azt felelte, higgyem el, hogy jobb, ha nem látom. Az anyám meg ott állt, és nem küzdött értem semmit. Annyiszor, de annyiszor fekszem ott, ébredezve az altatásból, és próbálom újra és újra a jelenetet, átírva a történetet, kérve, követelve, hogy mutassák meg a gyereket! Miért nem hozhatták volna fel az őrzőbe is akár, hiszen rajtam kívül csak egy öntudatlanul alvó lányka feküdt ott? Nem sértettük volna meg senkinek az érzékenységét! Az, hogy nem láttam, az egy olyan nagy hiány, űr… soha többé nem pótolható veszteség!

Odaállt egy nő egy vesetállal. Rettenetes érzés volt. Nem láttam a babámat, gyorsan elvitték, esélyem sem volt megnézni. Kábult voltam, arra emlékszem, hogy egy medikus jött vissza azzal, hogy kislány volt. A bonceredményen rajta van, hogy készült fénykép. Talán elmegyek egyszer, és megnézem, de azért az nem ugyanaz. Elvártam volna a lelki segítséget, mert a szülő nem tud ilyenkor rendesen gondolkodni, de nekik van erről tapasztalatuk, megkérdezhették volna, hogy meg akarom-e nézni, vagy hogy akarunk-e valami emléket? Hogy megfogható legyen valahogy. Mert most olyan ködös, misztikus az egész. Hatalmas veszteség, de nem is tudod egészen pontosan, ki az, akit elveszítettél?

Figyelemre méltó Dr. Frigyes Júlia pszichiáter meglátása arra vonatkozóan, mit szimbolizál az, amikor a magzatot egy vesetálba, vagy ágytálba teszik. - Megrázó az anyák számára, hogy a babájukat belecsapják egy ágytálba és elviharzanak vele. A kórházi oldalról ez akár segítő gesztusnak is tekinthető, hiszen amit ágytálba rakunk, az nem is baba, hanem egy hulladék, amit nem is kell sajnálni, nem kell iránta érezni, nem kell elgyászolni. Azért nincs kitalálva, hogy hogyan lehetne ezt emberibbé tenni, mert így egyszerűbb, hiszen így bizonyos érzések nem jönnek elő, akár az anya, akár az egészségügyi személyzet részéről.

Többen beszámoltak arról, hogy félelem is volt bennük a halott babától. Rettegéssel gondoltak arra, hogy egy halott van a hasukban, és ugyanilyen félelemmel gondoltak arra is, hogy megpillanthatják a születése után. Ambivalenciát éltek át, vonzotta és taszította is őket egyszerre a találkozás lehetősége. - A szülésznők rám se néztek. Egyedül voltam, toló inger jött. Sikoltozni kezdtem, vad pánikban: Segítség, jöjjön valaki, gyorsan, kérem, kérem! Féltem az egyedüli szüléstől, de attól is, hogy egy ilyen babát kell meglátnom! Nem akartam, rettegtem, hogy álmodom majd vele. Iszonyú pánik uralkodott el rajtam, hogy jön a baba, és egyedül vagyok, egyedül! Nem akartam látni a kicsit, de próbáltam mégis helyezkedni, hogy megpillanthassam. Ez egy erős ambivalencia volt, eszeveszett menekülés is, és ugyanakkor vonzódás a gyermekem felé.
Sok mindenen töprengek. Itt van például a megszült baba megnézésének a kérdése. Megnézzem? – kérdeztem a szülésznőt. A válasza: Az ilyet lepedő alatt szüljük. Rosszul esett, de nekem ez így volt jó. Bár most, hogy beszélünk róla, egy pillanatra másképpen látom. De mégis, talán így csinálnám megint.

Akkor jár el tehát helyesen az orvos, ha felkínálja a lehetőséget, nem csak közvetlenül szülés utáni időre, hanem akár egy nappal később is, de semmiképpen nem erőszakolja rá a szülőkre. Azokban az anyákban, akik nem látták a magzatukat, egy fantáziakép él az elveszített gyermekről. Logikán túli elképzelés, aminek semmi köze nincs a valósághoz: - Egy babára gondoltam, nemtelenül, egy duci kis Murillo figurára. Nem láttam, és azt hiszem, hogy nem is akartam volna megnézni. Már láttam ilyen babát, riasztó látvány. A képzeletemben mégsem így él, hanem mint egy húsos kis angyalka, ami persze nem logikus, de mégis így van.Az, az érdekes, hogy ha én elképzelem őt, mindig egy négy-öt éves kislánynak álmodom, ahogy le vannak rajzolva az angyalok, egy szép, szőke, vékony kislánynak.”
Kedves szülők, várom továbbra is a hozzászólásotokat, saját történeteteket.

Singer Magolna gyásztanácsadó
www.vigasztalodas.hu