Megakadályozhattam volna a halálát…

Zsuzsa férje kilenc éve halt meg, és csak most szabadult meg a lelkifurdalástól. A gyász velejárója, természetes szövetségese a bűntudat, mert mindig van egy jobb orvos, jobb kórház vagy új, drága gyógyszer. A legtöbb gyászoló úgy érzi, nem tett meg mindent szerette gyógyulásának érdekében.

– Gyakorlatilag minden gyászolónak van lelkiismeret-furdalása, éppen az kelthet gyanút, ha valaki nem érez ilyet, mert ez a gyásznak szinte elválaszthatatlan velejárója – mutatott rá dr. Pilling János, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi intézetének munkatársa. – Ritka, hogy a gyász időszakában egyáltalán ne legyen bűntudat, ha mégis így van, akkor ez vagy nagyon rendezett kapcsolatot jelez, vagy – ami gyakoribb – a gyásszal kapcsolatos érzések elfojtását. A tapasztalatok szerint a hirtelen, traumatikus halál, baleset vagy öngyilkosság nehezebben leküzdhető, tartósabb bűntudatot okoz, mint egy hosszan tartó betegség után bekövetkező. Van, aki az elkövetett hibák miatt érez bűntudatot, mások pont ellenkezőleg, azért, amit nem tettek meg. Ők úgy érzik, elmulasztottak valami fontosat, pl. későn mentek orvoshoz, ami hozzájárulhatott a szeretett ember halálához. Legtöbbször azonban olyan helyzetekről van szó, amelyekben teljesen fölöslegesen tesznek szemrehányást maguknak a gyászolók, hiszen annak a kérdésnek, hogy mi mindent lehetett volna megtenni, nincs felső határa. Mindig van egy olyan orvos, kórház, csodadoktor, ahová még lehetett volna fordulni. Valójában a képzelet, amikor azon gondolkodunk, hogy mi mindent lehetett volna még tenni, határtalan.

– És mi a helyzet akkor, ha igaza van a gyászolónak? Ha valóban, a betegség korábbi felismerése tényleg gyógyuláshoz vezethetett volna?

– A gyászban a legfájdalmasabb érzések egyike a soha többé érzése. Egy ilyen helyzetben, amikor valakit ez bánt, valamilyen szimbolikus formában el kellene mondani az eltávozottnak, amit szeretne, mert ez csökkentheti a belső feszültséget. Erre többféle módszer is kínálkozik. Az egyik lehetőség például az, hogy ír egy levelet az elhunytnak, elmondja neki azt, amin oly sokat gondolkodik mostanában, a saját lelkifurdalásait, és ezt valamilyen szimbolikus formában eljuttatja hozzá. Például kimegy a sírjához, és ott magában felolvassa, vagy kimegy egy hegytetőre, és ott akár hangosan is felolvassa, utána pedig széttépi vagy elégeti, megsemmisíti. Ez segít megszabadulni a tehertől. Természetesen bármely technika, módszer, amivel utólag próbáljuk megtenni azt, amit korábban kellett volna, nem tudja semmissé tenni a történteket. De segítséget tudunk találni, és ez még mindig jobb, mintha nem kezdene az ember semmit a bűntudatával.

– Mit javasolna Zsuzsának, akinek végül is infarktusban halt meg a férje, és úgy véli, ő üldözte a halálba a követelőzéseivel? Mindig több pénzt, figyelmet és törődést akart kicsikarni, és mindennek szegény férfi nem tudott megfelelni.

– Az emberi kapcsolatok több emberen múlnak. Nem lehet csak a hozzátartozót felelőssé tenni azért, mert valaki olyan egészségtelen életet él, például mértéktelenül iszik, ami aztán később tényleg halálhoz vezet. Egy házaspár közötti kapcsolat is mindig két ember ügye, nagyon ritka, hogy csak az egyik hibás. Zsuzsa férje infarktusban halt meg, de a szív és érrendszeri betegségek nem csak a helytelen életmód és a stressz következtében alakulhatnak ki, vannak genetikai okai is. Senkit nem lehet azért egyedül felelőssé tenni, mert a férjének infarktusa lett. Az okok tehát nagyon összetettek lehetnek, ettől függetlenül azonban azok a felismerések, hogy a kapcsolatban mi volt rossz, mit kellett volna másként tenni, segíthet abban, hogy az értékek, a kapcsolati minták átalakulhassanak.

– Mit javasol a levélíráson kívül, létezik-e még valamilyen módszer, amely segít a gyász- és a bűntudat feldolgozásában?

– Amikor nekem a bűntudatukról beszélnek gyászolók, akkor részben azzal foglalkozunk, hogy mit lehet tenni ezzel a rossz érzéssel, részben pedig azzal, hogy mi akkor mindennek a tapasztalata. Mit lehet ebből tanulni? Térjünk akkor vissza arra, hogy mit lehet tenni. A lehető legegyszerűbb, hogy beszélni másoknak arról, hogy mit érzünk. A legtöbb embernek ez önmagában is nagyon nagy segítség. Az, hogy elmondhatjuk, hogy mennyire fáj, hogy mennyire hiányzik, és hogy mennyire sajnáljuk, hogy akkor valamit tettünk vagy éppen nem tettünk. A fájdalom kibeszélése az egyik legjelentősebb segítség, ráadásul a lehető legegyszerűbb is. Sokan nem kedvelik a pszichoterápiás jellegű módszereket, mint pl. az előbb említett levélírást, mert ezt az egészet abszurdnak érzik. Lehet azonban naplót vagy akár könyvet is írni, sokan szabadulnak meg úgy a fájdalomtól, hogy kiírják magukból. Nagyon sokan vannak, akik a lelkifurdalásukat úgy igyekeznek jóvátenni, hogy különböző karitatív feladatokat vállalnak, úgy érzik, hogy másokon kell segíteniük. Mindenki érzi, hogy melyik az a módszer, ami leginkább az ő személyére szabott.

– Mire számíthat az, aki szakembert keres meg kínzó és feldolgozhatatlannak tűnő lelkifurdalásával?

– A pszichológusoknak, pszichiátereknek vannak még egyéb lehetőségei is a bűntudat oldására. A pszichodráma módszerével pl. a fájdalmas jelenetet újra megeleveníthetjük. És annak ellenére, hogy minden résztvevő tudja, hogy ez egy visszaemlékezés, a gyászoló számára mégis valóságosnak tűnik. Azt tapasztaltam, hogy katartikus élményeket élnek át ilyenkor az emberek. Van tehát lehetőség arra, hogy azt az élményt, ami oly sok fájdalmat okoz, megváltoztassuk, megtegyük vagy elmondjuk azt, amit akkor, amikor lehetett volna, nem tettünk meg. A hipnoterápia módszerével pedig létre lehet hozni egy képzeletbeli találkozást az elhunyttal, és ekkor szintén el lehet mondani mindazt, ami bűntudatot okoz, amit még életében kellett volna megtenni vagy elmondani. Ez az átélés nagyon erős érzelmi töltetű. Tényleg úgy érzik ilyenkor az emberek, mintha ő ott lenne, mintha neki mondanák. Ez az erős érzelem, annak a mély átélése, hogy bocsánatot kér valaki elhunyt szerettétől, le tudja vezetni a bűntudatot és lelkiismeret-furdalást.