Koltai Róbert színművész megemlékezése édesapjáról

Álmodni jó, mert közben azt hiszem, hogy él, hogy az volt egy rossz álom, hogy nincsen. Édesapám minden mozdulatomban megjelenik. Én mindig neki játszottam a szerepeimet. Szeretett volna szomorú bohóc lenni, már kiskorától. Bennem elérte, meg a kishúgomban. Iszonyúan büszke volt, meg boldog, hogy színész lettem.

Sokoldalú ember volt, mindig színes volt körülötte az élet. Mindenkit meghallgatott, mindenkire kíváncsi volt, és nagyon sok mindent elintézett vadidegeneknek is. Ez egy nagyon nagy adottsága volt. A lénye annyira örök optimista volt, hogy semmilyen rosszat nem tudott hallani, és ez kicsit rám is jellemző, hogy nem vagyok hajlandó meglátni a rosszat, csak a jót. A figurák, amiket a filmjeimben játszom, pozitívan jönnek ki a megalázó helyzetekből, nem hagyják magukat. Hamarabb kicsúfolják saját magukat, mint hogy hagyják, hogy kicsúfolják őket, ha meg csúfolják őket, abban a pillanatban fölvesznek egy humorból meg emberből álló védőpajzsot. Ő mennél jobban üvölt, én annál jobban szeretem őt, ez kicsit egy olyan Svejk-szerű attitűd. Bármi baj van, rögtön valami eszébe jut, és a legtermészetesebb, legkedvesebb módokon mutatja meg a vadállatnak, hogy nem érdemes vadállatnak lenni, mert így is úgyis meghalunk.

A verseknek egy hihetetlen tárháza volt a papám fejében, és csodálatosan szépen mondott verset.
 

Ady Endre: Proletár fiú verse
 

Most hogyha netán látna minket, akkor láthatja, hogy most megvan az akarata, hogy még ma is mondom azt: az én apám kopott kabátú.. Ezt a verset, ha harminc éve mondtam utoljára, akkor nem hazudok, ezek azok a dolgok, amik az emberbe mélyen bele vannak, vésődve, bele vannak verve. Borzasztóan kemény ember volt. Hatalmas energiája volt végig, még amikor meghalt akkor is, pedig már 87 éves volt. Tudott nevetni saját magán, még akkor is, amikor már tragikus helyzetekben volt. Tele volt humorral, rajongtak érte, mindenkit jó kedvre derített a kórházban is.
Kilenc éve már, hogy nem él, de még mindig előfordul, ha találkozom egy közös ismerősünkkel, az első reakcióm, ami megelőzi még a gondolatot is, ilyen érzetem van: na ezt a papámmal megbeszélem, hogy fog örülni, hogy ezzel az emberrel találkoztam.

Nagyon hiányzik, és évekig játszottam azzal, hogy a saját üzenetrögzítőmre ráköszöntem, van egy olyan hangom, olyan, mintha ő lenne, hosszú távon nem tudom utánozni a hangját, de a köszönését igen: na, sok puszi neked! - ez olyan, mintha ő lenne.

Egyszer csak az ember árva lesz. Az a mindenek feletti rajongó szeretet, az a teljes érdek nélküli, az csak a szülőktől jöhet. Ezt adom tovább a fiaimnak, az unokáimnak. Sajnálom, hogy Apukám egyik dédunokáját sem tudta kivárni.
Minden nap ott vagyok a temetőnél, mert ott lakom a közelben, ott megyek el kocsival. Nekem nem az kell, hogy pont a szüleim sírjánál álljak, az ritkán fordul elő. De minden nap odaköszönök nekik, az kell..