Iszlám: a halál elkerülhetetlen

Az arab nyelvben a halál szó csendet jelent, nyugalmat. Akkor beszélünk halálról, amikor a test kapcsolata megszűnt a lélekkel. Vagyis az egyik helyről átköltözik a másikra, az evilágiról a túlvilágira. A muzulmán vallás úgy tartja, hogy minden embernek meg van írva a sorsa, az is, hogy meddig él.

A túlvilági létről a Korán és a Prófétai hagyományok azt írja, halálunk idejét nem tudjuk befolyásolni, egyetlen pillanattal sem rövidíthetjük illetve hosszabbíthatjuk azt meg. A halál elkerülhetetlen, nem lehet kitérni előle, nem lehet elmenekülni előle. A Korán tanítása szerint előbb-utóbb mindenkit utolér. Megvan a pontos ideje, hogy mikor következik be, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni, az Allah által előírt határidő megváltoztathatatlan. Mind a dzsinekre, mind pedig az emberekre ez a sors vár. Allah már akkor meghatározta mindeni halálának az időpontját, amikor megteremtette az Egeket és a Földet, az embereket és a dzsinneket, vagyis csak az ő engedélyével lehet elérni az elmúlást. A Korán szerint a nemzeteknek is meg van írva az az időpont, amikor megszűnnek létezni. Azonban nem lehet tudni, hogy az idő mikor jön el, emberek és a dzsinnek számára a határidő ismeretlen, titok, egyedül Allah tudja mindezt. Ezt nevezik a rejtett dolgok kulcsának, ez az egyik olyan titok, amelyet Allah megtartott magának.

A halálból azonban tanulni lehet, sőt kell is. Ha átkerülünk a túlvilágra, belépünk a halál kapuján egy következő életbe, ezt az iszlám Barzahnak nevezi. Maga a szó etimológiailag valamifajta határt jelent, egyfajta gátat két dolog között. Ezt a szót használják például igen költőien az édes és a sós vizek közötti határvonalra is. Mindez azonban köztes állapotot jelent a vallás szerint, a Barzah is egy különös, átmeneti állapot az élet és a halál között, ami a halál és a Feltámadás között van. Allah is hasonlóan ír erről a Koránban. A Barzahban lakók a hit alapján rálátnak az e világra és a túlvilágra is, vagyis az látja ezt aki a sírban van. A halál utáni Túlvilági állapotot nevezik azonban egyben Feltámadásnak is. Van azonban úgynevezett első, vagyis Kis Feltámadás is, amikor az ember még visszatér, és jutalmat kap a Nagy feltámadásig. Ilyenkor a lélek elhagyja a testet, és elindul a jutalmazás helyszínére.

A muzulmán hitben azonban érdekesen kapcsolódik össze a halál és az álom, az alvás állapota. Egyenesen kishalálnak nevezik az alvást, a felébredést pedig a feltámadásnak. Allah a halálba küldi az embert éjszaka, reggel pedig feltámasztja. Vagyis a halálba küldi éjjel, elragadja a lelkét minden éjszaka alvás alkalmával. Ha Allah úgy gondolja, magánál tartja a lelket és nem engedi vissza az életbe. Egyébként a földi lét, az élet során úgy kell viselkedni, hogy jót cselekedjünk, mert így nagyobb biztonsággal menekülhetünk meg a sír kínzásától.

Maga a gyászszertartásnál, a halotti imádkozásnál az imám a Kibla felé fordul a halott fejénél ha az férfi; ha pedig nő, akkor a nő teste közepével áll egy vonalban. Ha több halott van, akkor az elhelyezkedés a következő: az imám előtt a férfiak, majd a gyerekek, legtávolabb pedig a nők fekszenek, úgy, hogy a férfi fejének vonalában a nők testének közepe található. Az imádkozók lehetőleg 3 sorban állnak az imám mögött. A halotti imában nincs sem meghajlás, sem leborulás, állva végzik mindenhol. Amikor befejezik az imát, a halott testét elviszik a sírhoz. A koporsó mind a négy sarkát a vállukra veszik, így érnek el a sírig. Közben néma csendben kell maradnia a kíséretnek, meg azt sem szabad, hogy hangosan Allah nevét emlegesse valaki. Az emberek magukban imádkoznak, és emlékeznek meg a halálról. Az iszlám temetéseken szigorúan tilos zenével, hangos sírással, fénnyel vagy gyertyával kísérni az elhunytat. Jellemző az iszlámra egyébként, hogy az öngyilkosság tilos, igen komoly büntetést von maga után. Ha mégis megtörténik, az Ítélet Napján komolyan megkínozzák tettéért.