Így éltem meg anyácskám halálát

2006. tavaszé éltük, minden virágzott, zöldellett, illatos földszag lengett körül. Bennem mégis a féltés, rettegés honolt. Anyácskám kedves, törékeny alakja, mindinkább az ágyat kívánta. Kevesebbet sétált, többet feküdt. Sokszor emlegette, jó lenne már hazamenni - ekkor ő a túlvilágra, Isten országára gondolt. Egyik hétvégén rosszul lett, kórházba került.

Sürgősen, még aznap este meg kellett műteni. Felgyógyult, de attól kezdve már nem volt a régi, harminc kilóra lefogyott. Teljes ápolásra szorult, kedélye megváltozott: morcossá, elégedetlenkedővé, gáncsoskodóvá változott. Így teltek a napjaink februárig. Ketten voltunk, együtt éltünk már nagyon hosszú évek óta. Nővérem és öcsém meghalt, húgom a saját családja miatt nem sokat tudott foglalkozni velünk.

Egyik reggel szélütés érte. A reggelit vittem fel a szobájába. Ő állt az ágya előtt és nem tudott megszólalni. Hiába kérdezgettem, mi történt vele, nem válaszolt. Amikor végre megszólalt, értelmetlen motyogás hagyta el az ajkát. Nem tudott sem nyelni, sem értelmesen kommunikálni. Keze, lába alig mozgott. Ismét kórházba került, csak infúzióval tudták kezelni. Vívódtam magammal amiért otthonról elengedtem, de nem mertem a felelősséget vállalni. Amikor a kórházban otthagytam, a ruhámba kapaszkodva kiabált, hogy ne hagyjam ott. Szörnyű élmény volt, azt hittem, a szívem megszakad. De úgy ítéltem meg, hogy ott jobban meg tudják gyógyítani. Hát, tévedtem.

Naponta bejártam a kórházba, de kétségeim voltak a felgyógyulásával kapcsolatban. Dobogó szívvel láttam, hogy naponta csendesebb lett, csúnya felfekvést kapott, pedig nap, mint nap pénzeltem a nővéreket, hogy vigyázzanak rá. Félve látogattam, vajon mire megyek be hozzá. Két hét múlva bekerült az elfekvőbe. Az orvos közölte, pár nap van már csak hátra az életéből. Az ember azonban hiába akar felkészüli a halálra, mégis megdöbbenti, ez nem ilyen egyszerű. Egy jeges kéz, mintha megmarkolta és szorította volna a szívemet. Kábán, reményvesztetten látogattam.

Rámosolyogtam, de már csak nézett rám, üres szemmel. Simogattam, kinyitottam az ablakot, szellőztettem, megitattam, de már semmit nem kívánt. Azt hiszem feladta, nem akart már tovább élni. Kínlódás volt már ez a hét nekem is és neki is.

Egy csütörtöki napon az ágya mellett ültem, nyögött és zihált. Nem ismert meg. Mellette kellett volna maradnom, de én elmenekültem előle. Később persze mardosott a lelkiismeret furdalás. Ez elkísér a mai napig is. Néma maradtam mellette amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Miért? Sejthettem volna, hogy ez a vég.

Másnap reggel telefoncsörgésre ébredtem. Az orvos közölte, anyácskám befejezte földi életét, hajnalban meghalt.

Keserűség. Feszültség. Izgalom. Hideg keménységet éreztem. Remegtem, mintha fáznék. Határtalan üresség volt a lelkemben. Istenem. Hát bekövetkezett, meghalt, többé nincs. Soha, soha többé nem áthatom. Elvesztettem.

Ne érezhetem többé anyai szeretetét, ami a legdrágább volt az életemben. Kedves szavait, bölcs tanácsait, simogatását, szeretetét. Vége mindenek, örökre egyedül maradtam. Már nem tartozom a világon senkihez. Nem lesz, aki a homlokomra, apró keresztet rajzol nap, mint nap, minden reggel. Valami megszakadt, valami meghalt bennem. Valami elmúlt. Fájdalmasan. Anyám halt meg. Anyácskám ment el. Valami megváltozott. Valami más lett.

Mindent értelmetlennek találtam hirtelen. A hiányérzet annyira gyötört, hogy sírni kezdtem. Hosszú napokon, heteken át, csak sírtam. Nem tudom meddig bőgtem, de lassan abbahagytam. Egyszer csak valami felszakadt bennem, végre egy kisé megkönnyebbültem.

Egyedül voltam, nem számíthattam senkire. Sokáig továbbra is keserűség honolt bennem. Próbáltam vigasztalódni. Azt mondtam, nemcsak velem fordul elő ez, nap, mint nap megtörténik másokkal ugyanez. Legalább nem szenved tovább. Ez az élet rendje. Végre hazatalált.

Sokáig és sokat beszélgettük a családdal, igyekeztünk megnyugodni, de ez > nem nagyon sikerült. Később eszembe jutott, amikor türelmetlenkedtem, veszekedtem vele. Rettentően bántott. Egyszer, amikor torkig voltam a követelődzéseivel, azt kívántam - bár a Jóisten magához venné már. Ez a dolog is mardosott, gonosznak éreztem magam. Este belém nyilallott a felismerés, ezután ki fog imádkozni a családért. Én inkább ateista voltam, nem voltam vallásos, nem úgy, mint anyácskám. Ő, Istenbe kapaszkodott. Tőle merítette, erős hitét és hihetetlen akaratát, lelkierejét. Csak nekünk, a négy gyermekének élt, édesapánk halála után.

Sokat segítettem, mint kisleány, édesanyámnak, hiszen szüksége volt rám, én voltam a legnagyobb gyerek. Apánk meghalt a háborúban, elment, aztán nem jött többé haza. Magunkra maradtunk, anyácskám és a négy gyereke. Így aztán belém nevelődött a családomért érzet felelősség. A halál napján azonban megváltozott bennem valami: félig ateistaként minden nap imádkoznom kell anyácskám helyett. Mind a mai napig mondom a szentolvasót, mindenkiért.

A temetés napjáig igen lassan oldódott a feszültség: a keserűség, a hiányérzet nem változott, nem múlt el, de a Jósisten segített megnyugodnom. Azt tudtam, hogy a mennyben biztosan találkozunk. Észre sem vettem, de hirtelen templomba járó, vallásos ember lettem. Azóta mondhatom, teljesen megváltozott az életem. Megértettem anyácskámat amiért minden dolgot, minden történést a Jóistenhez vezetett vissza. Ő a példaképem. Egyedül maradtam. De nem vagyok egyedül mégsem.

Az asztalomon áll a fényképe és bármilyen furcsa is, minden nap beszélgetek vele. Engem ez nyugtat meg. Nekem így könnyebb. Vélhetően már így halok meg. Annyira összenőttünk, hogy csak így tudom átvészelni a nélküle töltött földi létet.

De elmondhatom, nem könnyű a másik utat, Isten útját követni, nagyon sok akaratra, és nagyon sok lemondásra van szükségem. D megéri. Így tudok gyászolni. Így tudok életben maradni.

Bp, 2009. 09. 18.
Szuh Csabáné