Hiába hívtuk, nem jött a mentő

A mi történetünk még 2007.09.22-én történt. Az édesapámnak volt pár problémája.Tudtuk,hogy magas a vérnyomása 13 éves korában eltört a csípője és egész életében sántított és nagyon sokat küszködött a tüdőgyulladással. Makacs volt. Orvoshoz évente ha kétszer el bírtuk vinni.

2007 szeptembet 22-én délután elég sokan meglátogatták. Ültek a konyhában és beszélgettek. Semmi nem látszott édesapámon. Jó kedve volt, röhögtek bohóckodtak. Mi a gyerekekkel és a párommal javában aludtunk, mikor egyszer csak maghallottam, hogy édesapám szólít. Először azt hittem,hogy csak álmodtam mert az óra 22.25-öt mutatott. De aztán megint hallottam. Felkeltem, és kimentem a konyhába. Ott találtam édesapámat amint vért öklendezik a mosogató felett és nagyon fulladt. Gyorsan bekiabáltam a páromnak,hogy apu rosszul van azonnal jöjjön ki.Mikor kijött gyorsan fölköltöttem anyósomat is és telefonáltam az ügyeletre. A telefonban elkezdtek kérdezgetni mi a probléma. Mondtam, hogy édesapám vért öklendezik és alig kap levegőt úgy fullad. Megkérdezték,hogy milyen a vér színe. Mondtam,hogy élénk. Erre azt mondták,hogy küldik a mentőt.

25 perc elteltével mivel még mindig nem volt a mentő sehol fölhívtam megint az ügyeletet megint, elmondtam mindent, de már hisztérikus állapotban voltam. Azt mondták, már úton van a mentő. Ekkor fölhívtam egy kedves ismerős családot, hogy szaladjanak át a háziorvosunkhoz  (szomszédok) és szóljanak neki, hogy édesapám nagyon rosszul van jöjjön azonnal. Reménykedtem.Mikor visszahívtak, azt mondták, hogy a doktornő van ügyeletben. Ekkor ott állva a mosogató fölött elvesztette az eszméletét édesapám. Kiszaladtam az út szélére, hogy figyeljem, jön-e már a mentő. Végre megérkezett. Már majdnem 23.00 óra volt. Szépen lassan. Mondam nekik, hogy jöjjenek gyorsan, mert elvesztette már édesapám az eszméletét. Mikor hazaértem, és utánnam beértek a mentősök, a párom és az anyósom éppen a konyha kövén próbálták ujraéleszteni az édesapámat, de nem sikerült. A párom ekkor mondta, hogy a nevemet mondta utoljára. Ekkor vettem észre, hogy még orvos sem volt a mentőben. Esélyt sem kapott édesapám, hogy megélje a holnapot. A mentősök kihívták az ügyeletes orvost, hogy állapítsa meg a halált, és nagy meglepetésemre nem a háziorvosunk volt az ügyeletes aznap éjszaka.

Nem tudom honnan volt olyan erőm, de mondtam, hogy nem hagyhatjuk itt a kövön feküdni édesapámat, mert megfázik, hárman megfogtuk és bevittük a szobájába és lefektettük az ágyra. Akkor borultam teljesen ki, mikor jöttek a hullaszállítók, és láttam, hogy berakják a fém koporsóba. Még csak 58 éves volt, én pedig 24. Bementem a hűtőházba és még egyszer utoljára megsimogattam azt az édes arcot, amit annyira szerettem.

Rengetegen jöttek el a temetésére. Mindenki tudja, hogy nagyon jó ember volt. Azóta is magamat vádolom a halálával, bár nem tudom miért. Szerintem mi itthon mindent megtettünk érte.