A gyermekeim angyalok lettek

Sötét hónapok jöttek
de jól éreztem magam
nem sejtettem semmit
nem féltem a borútól
 

és akkor
és akkor megtörtént
és akkor
igen, akkor kisütött a nap – de miért?
És én haragudtam a Holdra,
ami este a szemembe sütött.
Ott voltak rajta
igen, Ők, a szeretteim.
És néztek minket,
ahogy ágyba bújunk
és nézték,
hogy fáj a szívünk.
Tudom, hogy jól van így,
de megszakad a szívem.
Tudom, hogy újra kell kezdenem, de

Ó A GYERMEKEIM!
Angyalok lettek
Két Angyal-lány.
Mi lesz most velük?
Mi lesz most velünk?
***

Csak egy pillanat
amíg láthattam Őket
Csak egy pillanat
ami két gyermeket jelent
Csak egy pillanat a látvány
És csak egy fél év az érzés
ami két gyermeket jelent.
Mennyi szép élmény
Mennyi szép érzés
Örülök – életemben először –
hogy nő vagyok.
Megszakad a szívem.
Angyal lányok!
Hiányoztok!
***
Vajon mennyit érhet
fél évnyi élet?
Nagyon sokat: Általuk
ismertem meg önmagamat.

Végre örülök, hogy nő lehetek
Végre megértettem, mennyit
jelent nőnek lenni.
Milyen hatalmas dolog!

És eddig szégyelltem, hogy nő vagyok!
De most más a helyzet:
a szívem széttépett
és mégis örülök.
Örülök annak, hogy nő vagyok.
Soha nem jöttem volna rá,
ha nem veszítem el őket.
Soha sem örülnék nőiségemnek.

Óriási az ár. Túl nagy.
De el kell viselnem,
mert nem tanultam időben.
Ők is lányok voltak.
Nők lehettek volna.
Most érzem,
micsoda ünnep megy végbe
testemben.
Most érzem,
hogy ezt kell tennem:
szülni, nemzeni.
Ez a testem feladata.
Ez jelenti: Nőnek lenni.
Köszönöm Lányok,
hogy megtanítottátok.
Nincs jobb dolog a világon,
mint szeretni egy társat,
gyermekünket a szívünk alatt hordani
Ó, de szeretném ezt folytatni!
Szeretlek benneteket
Nagyon hiányoztok!
***
Minden reggel kábán kelek fel.
Nem örülök az új napnak.
Nem főzök kakaót és nem eszem két kiflit.
Legszívesebben nem is reggeliznék.
De az önbüntetés nem segít.
Nem hoz vissza Benneteket
semmi fájdalom.
Örök hiányérzet:
ez marad nekünk utánatok.
Vajon kik voltatok?
Két csodálatos testvér.
Egy mesébe illő pár
két Tündér-lány.
Mily rövid volt életetek!
Mégis Tőletek csak tanulni lehet.
Köszönök mindent, amit tettetek,
Köszönöm,hogy együtt lehettem Veletek!
***
Járt bennem a halál.
Nem tudtam, nem is éreztem.
Nem volt rossz érzésem.
Meglepődtem, mikor megtudtam.
Nem gondoltam.
Nem készültem rossz hírekre,
csak a jó létezett:
tavaszig kitartanak a picik.
Így aztán nem is értettem
Hogy lehet ez?
Meghalt?
A testvére is vele ment?
Nem értettem.
A tudatom nem volt hajlandó megérteni.
Könnyeztem, remegtem,
és nem értettem
mi történt bennem.
Járt bennem a halál.
Kétszer is.
És magával vitte mindazt,
ami a legnagyobb kincs:
két gyönyörű gyermekünket.
És én feküdtem értetlenül.
Feküdtem, sírtam, remegtem.
Sosem gondoltam, hogy ilyesmi lehet.
Hogy velem előfordulhat ez.
És akkor körülvett egy
massza, egy közeg.
Súlytalannak és
bágyadtnak éreztem magam.
Tompult a belső értetlenségem és
elfogadtam gyermekeim döntését.
Elfogadtam, mégis lázongok.
Nem értem, hogy miért.
Csak azt tudom, hogy
vissza nem hozhatom őket.
Bármit tegyek is,
nekem csak az emlékük marad.
Testem is, lelkem is sokat
tanult tőlük.
Hiányoznak és háborog a lelkem.
Mégis elfogadom mindazt,
ami megtörtént bennem.
***
Felébredt a testem.
Lázad és sír.
Mégis jó, mert él.
Tudja, hogy mi a dolga.
Kér és követel.
Sürgeti az időt.

De nem lehet sietni.
Az eszem tudja,
hogy az nem jó.
A testem követel,
az eszem tagad.
Egyik sem magyaráz,
egyik sem megértő.
Megy a harc, a küzdelem.
Folynak a csaták
és addig fog tartani,
míg az ész megadja magát!
***
Eljött az álomidő.
A véget nem érő nappalok
és álmatlan éjszakák ideje,
amik kábulatban telnek el.
Megtörtént mindez?
Vagy csak álom volt?
És ha álom volt,
Vajon rossz álom volt-e?
Nem. Nem volt rossz.
Fájdalmas, de rossznak nem nevezhető.
Szomorú álom volt.
Halál volt benne,
mégis: az életről szólt.
***
Kitártam a szívem
és elengedtem Őket.
Igen, igazán szerettem Őket.
Az Övék voltam – s nem Ők az enyémek –
most pedig elmentek.
Újra magam lettem.
De már más vagyok.
Megváltoztattak ezek a gyönyörű Angyalok.
Mindig őrzöm emléketek,
a szívem nem felejt.
Ha hiányoztok, álmaim
elvezetnek Hozzátok.
És tudom: egyszer majd találkozunk.

Pazonyi Ágnes