Fájdalom

Apukám szinte egész életében dolgozott.Sose volt beteg,vagy legalábbis nem mutatta.Amikor kicsik voltunk mindig azt mondta,ha fáj valami: Nem fáj az, csak úgy érzed! Ő is így fogta fel a dolgokat. Soha nem ment orvoshoz. Aztán megtörtént. Sokszor rosszul lett, sokat feküdt, de soha nem panaszkodott.Egyre többet hányt, véres vizelet, stb. Mi még ekkor se tudtuk mi történik. Egyik reggel munkába indultam volna mikor anyu szólt, hogy baj van. Apu elesett és beverte a fejét az asztalba. Kihívtuk a mentőket.Ő csak annyit kért, hogy ne a csepeli kórházba vigyük, mert akkor biztos meghal.A mentősök megigérték, hogy nem oda viszik, de ezt nem sikerült teljesíteniük. Ez egy szőrnyű szerdai nap volt. Délután bementem hozzá, mondtam neki :Hali apu! elismételte, de láttam már, hogy nem is tudja ki vagyok.Nagyon fájt.Szombaton volt a kicsim 4 éves, elmentünk a mamájához ünnepelni. Ott kaptam a telefont, hogy apu meghalt.Szőrnyű érzés volt, azt hittem belehalok. Azt mondták hugyhólyag daganata volt, előre haladott állapotban.Már nem tudtak segíteni. A legfurcsább az volt, amikor a kórházba szállítás előtti napon megkért, menjek el másnap a fizetéséért. Ő már tudta, hogy baj lesz, de senkinek nem szólt, csendben szenvedett. Mai napig fáj,pedig már eltelt 10 év, hogy nem tudtam elbúcsuzni tőle, és ő csak így itt hagyott minket. Néha azt érzem beleőrűlök. 1999.október 16.- a szőrnyű nap! Azóta minden 16-át gyűlölök.