Az újrakezdés lehetősége és a lélek visszatérése

Velejéig racionalista beállítottságú vagyok. Ha valamit nem értek, nem tudok megmagyarázni – és sok ilyen van – idegenkedem az azonnal felkínált természetfölötti magyarázatoktól. A magyarázat hiányát saját korlátomként fogadom el, ez nem rendíti meg racionalizmusomat. Nem gondolom, hogy attól, hogy valamire én magam nem tudok magyarázatot, az a magyarázat nem is létezik. Babonás sem vagyok, az ebbe a körbe tartozó „igazságokat” inkább a néprajz iránti rokonszenvvel figyelem, mint a végső igazságok megértését sejtő elmélyült érdeklődéssel.

A halállal, saját halálommal, szeretteim halálával, a fél évszázad alatt mögöttem, körülöttem megszaporodott árnyakkal kapcsolatban azonban nem ilyen egyértelmű a felfogásom. Játszom a reinkarnáció gondolatával, anélkül, hogy a lélekvándorlás szigorú ideológiai rendszerének felépítését igényelném. Ebben a dologban sem szakadok el teljesen a talajtól, de időnként ugrok egyet, és élvezem a pár másodpercet, amíg a levegőben vagyok.

Halottak napja körül családi rítusaink lényege, hogy minél több eltávozott lelket idézzek fel emlékeimből. Ha lehet, mindannyiukat. Hiszen ők csak arra számíthatnak, hogy amíg én élek, és tudom,ki volt ő, vannak vele közös emlékeim, van hozzá értelmezhető viszonyom, többet jelent számomra mint egy név – egy személyiséget őrzök lelkemben – hozzam elő a feledésből. Ez még nem reinkarnáció persze, de a magam racionális módján rokonítom a lélekvándorlással: halottaim, azok a rokonok, barátok, mesterek, ismerősök, akiktől a halál elválasztott, egy-egy darabjukkal belém költöztek. Én tartom fent őket. Kötelességet jelent ez a lélekhordozás.

Nagyon szeretek kártyázni, különösen a gyors lejátszásokból álló játékokat kedvelem – ilyen például az ulti. Miért hozom ezt ide? Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy „játszom” a lélekvándorlás lehetőségével. Világmodellként fogom fel azokat a kellemes órákat, amikor egy játszó társaságban körülüljük az asztalt, és néhány percenként újabb és újabb leosztásokból hozzuk ki a legjobbnak vélt lehetőségeket. Igen, talán a nekünk jutó 50-60-70 esztendős élet is ilyen leosztás. Adott kondíciók, adott lehetőségek, véletlenül megnyíló alternatívák, melyeket jól vagy rosszul játszunk le. Hány emberről mondjuk ki, hogy ő bizony elcseszte az életét! Olykor saját magunkról is, őszintébb vagy keserűbb pillanatainkban, és bizonyosan elsietve... Hányszor érezzük ugyanezt egy kártyajáték lejátszása közben: ebből már nem lesz semmi – sebaj, majd a következő leosztásból többet hozunk ki. Akkor majd talán az előző lejátszásból tanultakat is felhasználhatjuk. Nem tudom, nem tudhatom, mi vár ránk a halál után – de van bennem egy erős remény: előttünk áll a méltányos lehetőség, hogy újra megpróbáljuk, egészen más keretek között.

A „méltányosság” fogalma nagyon fontos számomra ebben a gondolati játékban. Vagy inkább az ellentéte,egy-egy különösen szerencsétlenül alakult sors kiáltó méltánytalansága – és a tiltakozás, ami az idő előrehaladtával, egyre több kirívóan méltánytalan sors megismerése során erősödik bennem: „Nem, ez így nem méltányos! Nem lehet, hogy csak ennyi jutott neki!”

Eddigi életemet áttekintve magamat szerencsésnek érzem, saját sorsommal kapcsolatban nem merül fel bennem a méltánytalanság érzése. Elég jó kondíciókkal indultam, bár eddig elég gyengén játszottam le, de nem érzem magam tönkreverve, nem követeli minden porcikám a következő lejátszást, az ismétlés jogát.
Leírom azonban azt a sok évvel ezelőtti élményemet, amely mindeddig talán a legerősebben tudatosította bennem, hogy komolyan kell vennem a lélekvándorlás lehetőségével játszó gondolataimat. Gyerekeim még viszonylag kicsik voltak, sokszor mentünk játszótérre, ahol olykor hozzánk csapódtak idegen gyerekek. Egy alkalommal a rövid együttjátszásból több is lett: összebarátkoztunk egy három gyermekes családdal, elsősorban a két nagyobb gyerekkel, egy fiúval és 10-11 év körüli húgával. Átjártunk egymáshoz, és gyakran töltöttük együtt az időt játszótereken, olykor távolabbra is elmerészkedve. Egy szombati napra közös kirándulást beszéltünk meg. Előtte, pénteken még kimentünk a Városligetbe, ahol nagyon szép estét töltöttünk a tó környékén. A naplemente szép színekkel festette a környéket, a hattyúkkal és kacsákkal az a kissé gicscesre tervezett táj ábrándos kamaszok romantikus hangulatának tökéletesen megfelelő díszlet volt. A játszótérről hazafelé tartva, a rohangászás, nevetgélés után lehiggadva a tónál a 11 év körüli lányka – máris, még éretlenül is nagyon szép lány volt, így marad meg emlékeimben – elmesélte, hogy nagyon reménykedik, mert az osztályban már nagyon tetszik neki egy fiú – és úgy veszi észre, ez kölcsönös… Szóval, az az este arról szólt, hogy az élet milyen szép, pláne, ha még az elején vagyunk.

Aztán másnap borús, esős reggelre ébredtünk. Áttelefonáltam, hogy mégsem megyünk ki a szabadba – ők viszont azt mondták, mindenképpen el akarnak menni valahová, így a tervezett közos programból nem lett semmi. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még hatalmamban állt volna egy kis erőszakossággal, egy kis ötleteléssel, vagy éppen konoksággal, hogy az időjárásnak fittyet hányva, mégis menjünk kirándulni, beleszólni a sors alakulásába. Sajnos, abban maradtunk, hogy különválunk.

A három gyermekkel az ismerős család ezek után kiment egy szabadtéri vasúti kiállításra. A két nagyobb gyerek, szokása szerint, egymással versengve vette birtokba a területet, amire fel tudtak mászni, annak mindjárt a tetején termettek. Egykettőre egy kiállított vasúti kocsi tetején voltak. A pályaszakaszon azonban nem áramtalanították a felsővezetéket, valószínűleg a nedves, páratelt levegő is közrejátszott – mindenesetre az történt, hogy az elsőnek odaérkező kislányt szörnyű áramütés érte, testfelületének nagy része megégett. Két-három napig még kínlódott a kórházban, aztán meghalt.
Egy szép, reményekkel teli életszakaszban egy még semmit sem élt gyerek halt meg, örök lenyomatot hagyva emlékeimben boldogságáról, az utolsó közös estéről, melyet társaságunkban töltött. Nem tudtam, és azóta sem tudok ezzel megbékülni. Azokban a hetekben állandóan a fejemben volt, és mindig az volt gondolataim lényege, hogy „ez nem igazság!” „ez nem méltányos!”, „ha valakinek, hát neki jár a következő esély!”

Minden korábbinál többet foglalkoztam a gondolattal, hogy ennek a lánykának a lelke most talán „pihen” egy kicsit valahol, amíg ezt a sokkszerű véget feldolgozza, de biztos, hogy nemsokára újra visszatér, hogy egy sokkal szerencsésebb lejátszásra kapjon esélyt. Nem „tértem meg”, nem mentem templomba, nem imádkoztam érte, de a testét ért katasztrófa helyett csak a lelkével foglalkoztam, miközben nekem, az egyelőre itt maradtnak így is úgy is búcsúznom kellett attól a kedves ismerőstől.

A temetés napján különösen megrendült lelkiállapotban indultam el, hogy részt vegyek a búcsúztatáson. A városközpontban ott haladtam át, ahol máskor is ezerszer volt dolgom. Akkoriban ott krisnások árusították saját kiadású könyveiket. Sokszor, sokféle könyvet kínáltak, melyek nem keltették fel érdeklődésemet,. Soha nem vásároltam, legfeljebb kisebb adományokat adtam az árusoknak. Azon a napon odalépett hozzám egy krisnás szerzetes, és az orrom alá dugott egy könyvet: „Visszatérés”.

A Krisna-tudatú felekezet lélekvándorlásról szóló tanainak összefoglalása volt. Azonnal megvettem, máig ott van a polcomon. Soha előtte nem láttam árusaiknál ezt a könyvet, és soha azután nem találkoztam ezzel a kiadványukkal, pedig az árusaik gyakran odaléptek hozzám! Mi ez, ha nem egy nagyon különös véletlen – ha kevésbé racionálisan fogalmazom: mi ez, ha nem „jel”? Nem tudom, nem firtatom, mit jelent, jelent-e egyáltalán valamit egy ilyen találkozás. Még az is lehet, hogy saját lelki hangoltságomat vetítem ki, és tévesen emlékszem arra, hogy ez a reinkarnációs „üzenet” csakis és kizárólag azon a napon érkezett el hozzám. Mégis, az a találkozás, az a pillanat, ahogy megdobbant a szívem, úgy maradt meg emlékeimben, mint egy fontos találkozás a lélekvándorlással.
Ahhoz túlságosa is racionalista vagyok, hogy spiritiszta szeánszokra kezdjek járni, és korábban élt lelkek állítólagos üzeneteire kezdjek vadászni. Mindig komikusnak érzem, amikor valaki ilyen konkrét, kézzel fogható üzeneteket keres valamilyen hitbéli meggyőződése „igazolására”.

Úgy gondolkodom erről, hogy a földi élet kitűnően körül van bástyázva a más szférákba kilátást akadályozó falakkal. Sokkal hitelesebb számomra az a hit, hogy nem tudhatunk meg semmi bizonyosat korábbi és későbbi állapotainkról, mint azok a „tudósítások”, amelyeket olykor bizonyítékként lobogtatnak a túlvilágról. Ha a lélek vándorol, ha a testünkben működő léleknek már voltak korábbi útjai és lesznek újabbak az általunk belátott életpálya után, erről ugyanúgy csak hitünk lehet, mint minden más nem evilági dologról. De ez – legalábbis számomra – így szép.