Az élet üzenete

Ágota gyorsan beágyazott a hálószobában, majd sietősen lépett az erkélyablakhoz, hogy kitárja. Mindig siet, és mégis mindig lemaradásban van. Ámbár ez sem biztos, éppen ezekben a hetekben kezdte sejteni, hogy ez már inkább valamiféle szerep, egy maszk, amelybe valamikor évekkel ezelőtt belebújt és azóta is viseli.

Bár már szabadulna tőle, nem tud, reáforrt, hozzánőtt, eggyé vált vele, ezt is meg kellene vizsgálni, mi lehet e mögött, de jaj mikor, ehhez is idő kellene. Most azonban, hogy még azt hiszi mérhetetlen sok a feladat és harcot folytat, dehogy harcot, évtizedes háborút az idővel, most még kapkodós mozdulatokkal siet az erkélyajtóhoz. Energikusan felrántja és egy pillantással átfogja a feltáruló kilátást.

Télen-nyáron elismeréssel nyugtázza a természet által nyújtott röpke örömöt, és nap, mint nap ugyanazzal a bosszúsággal vonul át a másik szobába, mint évek óta minden nap. A ház, amelyben él mások szegényes elképzeléseit viseli magán, Ágota elfogadta, beletörődött, mert szép helyen áll, mert van mindenki számára külön hálószoba, mert a szép nagy kertbe ki lehet vinni a gyerekeket, mert összességében jól használható. Ám a kerttel semmiféle kapcsolatban nem áll a ház, azon kívül, hogy rajta ül, két idegen, akik bár egymáshoz sodródtak, de idegenek maradnak egymásnak mindörökké. Az emeletes házhoz semmiféle terasz nem kapcsolódik, vagy valamilyen kilépő legalább a nappaliból. Ha kedve támadna a kertben elfogyasztania a kávéját, akkor körbe kellene mennie, az előszobán keresztül kijutva a külvilágba, majd hátrasétálni, ahol a kert található, hintaággyal, kerti garnitúrával felszerelve. De hát egy kávé erejéig csak nem tesz ekkora utat, pedig így tavasszal sokszor elfogja a vágy. Na meg a bosszúság. Mert az emeleten a hálószobából a csöpp, teljességgel használhatatlan erkélyről feltáruló látvány emlékezteti őt arra, hogy más viszonyban kellene lennie a természettel, a kerttel, hogy mennyire hiányzik egy nagy terasz, ahol megteríthetne a családnak az ebédhez, de ahova érdemes lenne kiülni csak egy kávét meginni is. Ez már így van, változtatni nem lehet, nem érdemes, úgyis elköltöznek innen egyszer, átmeneti állapotában a bosszúságok is átmenetiek – immár hét éve.

Ágota áll az erkélyen. Nem rohan tovább a gyerekszobába ágyazni. Néhány napja rózsakert virít a szemközti kerítés mellett. Az egész hatalmas kertben sehol nincs virág. Csak fű és fa, fű és fa. Gyümölcsfák és fenyők. Ágota ragaszkodott hozzá, hogy ne is legyen virág, a kutya úgysem tűri meg, különben is, éppen így szép a kert, ilyen praktikusan, egyszerűen. Két éve kapta ezeket a rózsatöveket, szeretettel és hálával, nem lehetett nem elültetni őket. Nagy kelletlenül utazott értük a város másik felére, és most itt van, burjánzó bokrokká terebélyesedve, két kézzel szórt rózsafejekkel közte. Tűzpiros sziget, egy élő emlékmű. Akadály, torlasz a feledés útjában. Egy elhunyt fiatalasszony üzen általa a múltból, most már második éve, tavasztól őszig folyamatosan, de télen a kopasz rózsatövek is megteszik a magukét, Kati arca dereng fel a havas földből, Kati édesanyja jóvoltából, és emlékeztet mindig most már, amíg e házban él.

Ágota hónapokig járt Katiékhoz, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő fiatalasszonyhoz. Nem ismerte őt korábbról, önkéntes segítő munkája révén sodorta a sors mellé. Megtette, ami tőle telt, azt a keveset, amit tenni lehet már ilyenkor. Hetente kijárt hozzá, a világvégén van, panaszkodott a férjének, de ment kitartóan. Hetente kétszer elüldögélt az ágya mellett, hallgatta történeteit, eleinte vidámabbakat, aztán dühöseket, majd elkeseredetteket, Ágota jól ismerte ezeket a stációkat. Aztán a hallgatás. Ágota szótlanul üldögélt a betegágy mellett, ezt is meg kellett tanulnia, hallgatni tudni, akkor is, ha a beteg egy szót sem szól, nem kell vigasztalgatni, szórakoztatni, csak hallgatni, meghitten együtt lenni. Leküzdötte a vágyát, hogy sertepertélni kezdjen körülötte, hogy megigazítgassa a párnáját, takaróját, láthatatlan porszemeket söpörjön le, mindezeket pusztán azért, hogy hasznosnak érezhesse magát. Csak ülni csendben, együtt lenni a bajban, a reménytelenségben, a mélységes szomorúságban, de mégis, valamiféle egymásban megtalált néma vigasztalódásban.
Aztán már nem kellett mennie a világvégére soha többé.

Kati idős édesanyja felhívta néha, sírdogált a telefonba, kérlelte, látogassa meg. Ágotának már új betege került, nem igyekezett a látogatással. A néni nem adta fel, hívta, most jöjjön, most tud adni virágpalántákat, rózsatőt, olyan szépek, majd meglátja, szeretné meghálálni a sok törődést. Egy vasárnap Ágota rászánta magát, rózsatő, palánta nem kell, úgysem vacakol ő ilyesmivel, de a nénit megszánta. Beszíjazta a két kicsit a kocsiba, megyünk egy kedves nénihez, mondta, jó lesz ott, vannak tyúkok, cicák és kutyusok.

Hiába tiltakozott, a néni telepakolta a csomagtartót, csak még ezt, csak még azt utoljára, mondta, és sírdogált egy kicsit még búcsúzóul. Majd elajándékozom az egészet, gondolta Ágota, de amint hazaért, nekilátott az ásásnak. Elültette mind egy szálig. Hisz olyan jó szívvel adta –, gondolta szuszogva a szokatlan munkától.

Második éve már, hogy reggelente valami megállásra készteti. Áll az erkélyen és nem szalad tovább. Megáll az élet egy pillanatra. Kimerevedik a kép. Csak a szépséges rózsabokrot látja, szépséget a szépségben – Kati fiatal és kedves arca ködlik át a reggeli napsütésben, fájón sajdul a szíve és mégis, az élet üzen neki, az élet, és nem a halál.

Singer Magdolna