Asszonyok álmában síró babák

Az én történetemben benne van nagyanyám, anyám összes szenvedése is. Az asszonyi sors, ami ugyanaz volt a háború előtt, a háború alatt és a Rákosi korszakban, alig változott mára. Anyám azt mondta, a megölt kisgyerekek ott sírnak az asszonyok álmaiban, s nem tudja az anya megszoptatni őket. Én nem öltem meg őket, maguktól mentek el, mégis sírnak az álmaimban.

Az én családom, a felmenőim sokgyermekes családok voltak. Anyai ágon dédszüleim tizenegyen voltak, apai ágon huszonkét gyermeket neveltek. Igen dolgos polgári családok, akiknek a mészárszékükben, vagy a szállodájukban a gyermekek is kivették a részüket a munkából.

Nagyszüleim már nem tudtak, nem mertek sok gyermeket vállalni. Amit nagycsaládos ősöktől továbbörökítettek, az a családi összetartás, és az anyai önfeláldozás volt. Édesanyám is ezt vitte hozományba, amikor férjhez ment. És itt jövök én a képbe, mert rövidesen jelentkeztem édesanyámnál, megszületésemben reménykedve. Egy kisbaba vállalásához azonban bizalom kell az élethez, ám 1941-et írtak ekkor, így a küszöbön álló háború árnyékot vetett erre a bizalomra. Szüleim mégis vállaltak engem, de félve, aggódva, a gyermekvárás örömébe belekúszott a félelem.

Az óvóhely volt a világ, amelyben eszméltem, ez volt életem első éveinek színtere. Még csöpp gyermek voltam – mindössze három éves –, amikor anyámmal olyasmi történt, ami azelőtt soha. Először vetette el a babáját. Emlékszem rá, bármilyen hihetetlen. Az eltűnése, majd a visszatérése, a számomra nehezen érthető beszélgetések ­–, mind megmaradtak bennem. Az elkövetkező években megismétlődött az eset, és én a nyiladozó értelmemmel még többet felfogtam. A család, az ismerősök asszonyai között beszédtéma volt a nem kívánt gyermek és annak következményei, és én jártamban-keltemben hamar részesévé váltam ennek a nagy közös gondnak.

Ahogy felserdültem, már nyíltan beszélgettem anyámmal. Kérdeztem, nincs-e erre valami más megoldás? Nem lehet megelőzni a bajt? Anyám semmi biztatót nem tudott mondani. Éppen ezért, mivel akkoriban nem ismertek igazán hatásos védekezési módszert, az asszonyok sorsuk természetes – bár szörnyű – velejárójának tekintették az abortuszt. Szemérmes nagyanyámat is faggattam. Akkoriban a bába feladata volt segíteni a bajbajutott asszonyokon. Nagyanyám csak annyit mondott nekem: jött a bába, ő a fal felé fordult, a bába valamit csinált, és megtörtént, aminek meg kellett történnie. A bába nem ítélkezett: jött szorgalmasan az asszonyokhoz, ha kisbabát kellett világra segítenie, de jött akkor is, ha feladata ennek éppen az ellenkezője volt.

No, én ilyen tudással mentem neki az asszonyi életemnek, és vittem az asszonyok nehéz batyuját magammal. Férjemhez szenvedélyesen vonzódtam, sőt, vonzódom ma is, pedig már réges-rég elváltak útjaink. Házasságunk nyolcadik évében megszületett a kisfiúnk, majd egy év múlva mindannyiunk örömére ismét azt vettem észre, hogy babát várok.

Négy hónapos volt a kisbabám, amikor váratlanul elvetéltem. A konyhában történt, erős szülőfájások jöttek, majd elöntött a vér. Iszonyodva kiabáltam a férjemért. Leültem, magam elé tettem egy lavórt, és megszültem a magzatot. Ültem az élet és halál küszöbén, ott, ahol még nem dőlt el semmi, és még választható a jövő, csak akarnom kell, és visszahozhatom ezt a kis életet. De közben tudtam valahol már, hogy mindez illúzió, már megtörtént, ami megtörtént, jóvátehetetlenül elvégeztetett. Lelkiismeret furdalást éreztem, mintha valami súlyos bűnt követtem volna el. Becsomagoltuk a kis testet, és vittük magunkkal a kórházba a mentővel. Nem tudtuk, hogy mi mást tehetnénk. Rémültek voltunk és zavarodottak. A nagylányom már okosabb nálam. Nemrégen történt vele, hogy alig két hónapos babáját elvetélte otthon. Méltó módon eltemette, elbúcsúzott tőle. Mi lett az én babám sorsa, nem tudom. Fizikailag persze sejtem, de nem csak a kis testére gondolok.

Egészségileg hamar felépültem, nem kellett egészségügyi kaparás sem, rendben voltam teljesen, jöhettem haza másnap a kisfiamhoz. A könnyeimet elvetélt magzatommal együtt a kórházban hagytam, nem akartam, hogy kisfiam egy zokogó anyukát kapjon vissza, de a szívemben hordtam a fájdalmamat tovább. Azt hittem nem lehet több gyermekem, elveszítettem a bizalmamat. Az, hogy ilyen csapás is megtörténhet velem, készületlenül ért.

Úgy gondoltam, számomra bezárult a lehetőség, hogy újra kisbabát ölelhessek, szoptathassak. Soha többé nem tudom már kistestvérrel megajándékozni a kisfiamat és a férjemet. Mégis, amikor egy év múlva ismét állapotos lettem, megérintett a remény. Nem tudhattam, hogy összesen négyszer kell elviselnem azt, ami egyszer is sok egy asszony életében.

Ez a baba csak két hónapot élt. A Balatonban fürödtünk a gyerekekkel – a húgom kislánya is velem volt –, amikor a vérem megfestette a vizet körülöttem. A gyerekek csodálkozva kérdezték, mi ez. Én tudtam. Szaladtam ki a vízből, és mentem be a helyi kórházba.

Összetört megint a lelkem. A kisfiam segített felépülni, hiszen a vele való törődés, játszás, hancúrozás nem tette lehetővé, hogy láthatóan szomorkodjam. Meg akartam azonban érteni, mi történik velem, miért sújt engem ezzel az élet. Az orvosok semmit nem tudtak, rendellenességre nem derült fény. Vajon más asszonyokkal is előfordul ez? Ha igen, hogyan élik túl, hogyan folytatják az életüket?

Férjem sokat volt távol, mozgalmas közösségi életet élt. Nála tíz évvel fiatalabb, lelkes ifjakkal igyekezett megváltani a világot. Csapatostul, motorral járták az országot. Jó ügyekben szorgoskodtak, baj csak az volt, hogy nekem ebben nem volt helyem. A párom jóképű volt, jó eszű, művelt, szellemes, és bizony igen-igen vonzó, nem csoda, ha körüldongták a nők. Korrepetálás ürügyén sokszor ült nálunk egy-egy lány, aki férjem segítségét kérte, és akik látni valóan rajongtak érte. Férjem biztatott, találjam meg én is a magam érdeklődését, alakítsam ki a saját társaságomat. Én arra vágytam, hogy vele legyek, de ez nem volt lehetséges. Barátokat nem kerestem, de izgatott a női sorsok rejtélye. Ekkoriban már újra dolgoztam – pedagógus voltam –, és iskolánkon keresztül felvettem a kapcsolatot különböző vidékek kisvárosainak, falvainak református papjaival, abból a célból, hogy megismertessen a helybéli asszonyokkal. Időnként felkerekedtem, és kisfiammal együtt elutaztam. Így kerültem mindig más és más vidékre, ahol összebarátkoztam a lelkésszel, és rajta keresztül az idősebb, sokat tapasztalt asszonyokkal. Egyre több nővel sikerült beszélgetnem, akiknek mindegyike szíves örömest mesélte el szüléseit, vetéléseit, abortuszait. Rácsodálkoztam, milyen élesen megfigyeltek minden részletet, mennyire hűen képesek visszaidézni a szüléseiket. Egyik érdekes, számomra sokat jelentő történet például egy parasztasszonynak a szülése, aki kiment dolgozni a földekre, és ott szülte meg a váratlanul érkező kisbabáját. A legfelső szoknyáját felhajtotta, beletette az újszülöttet, majd hazaindult. Nem tehetett mást, egyedül volt. Amikor hazaért, a csecsemőt letette a szoba sarkába, majd elájult. A köldökzsinór még mindig összekötötte őket.
Arra ébredt, hogy szólongatják, és hogy valaki sír a sarokban. A gyermek volt, aki akkor éledezett, át volt fagyva szegényke, de kezdett magához térni. Ez a baba széles vállú, hatalmas legénnyé növekedett, büszkeségére az anyjának. Nagy hatással volt rám a történet. Megmaradnak csecsemők reménytelen helyzetben is, és meghalnak mások, ez az élet része. Kicsit elfogadóbbá váltam saját sorsom iránt.

Ismét állapotos lettem. Egy téli napon óvodás kisfiammal sétáltunk a hegyekben, boldoggá tett bennünket a hó. Egyszer csak azt éreztem, nedvesedem. Véres váladékot pillantottam meg a fehérneműmön, amikor elbújtam, hogy pisiljek. Sejtettem, mit jelent: három hónapot élt a remény.

Az újabb gyermekáldásnál már nem bíztam. Ahogy lesz, úgy lesz. Dolgoztam az iskolában, és végeztem a dolgomat otthon is. Lesz, ami lesz. Teltek a hónapok, a baba maradt velem, és bennem minden eltelő nappal bátorságot nyert a remény.

Már öt hónapos volt a baba, amikor elfolyt a magzatvíz. Szaladtunk férjemmel a kórházba. Az orvos kimondta, amit magam nem mertem elhinni: nincs életjel, valószínű, hogy elhalt a magzat. Mégis, az orvos azt kérte, menjek haza, feküdjek, vigyázzak, ne mozogjak, ne erőlködjek, és majd meglátjuk. Így tettem. Feküdtem ágyamban, koporsó testemben halott kisbabámmal. Az álmaim gyötrelmesek voltak. Kisbabám éhes volt, ételért sírt, és én nem tudtam őt megszoptatni.

Teltek-múltak a nehéz napok és a súlyos éjszakák. Várakoztam, ebben a lelkiállapotban, ágyamhoz láncolva, miközben az áldozathozatal értelmetlennek tűnt. Testemre iszonyodva tekintettem, valóban úgy éreztem, élő koporsója vagyok egy halottnak. Egy napon tetőfokára hágott a borzalom: kicsúszott belőlem egy köldökzsinór darab: méteres hosszan lógott a térdemig, mint egy bomló, oszló tetemnek a része. Tisztátalannak, taszítónak éreztem testemet, iszonyodtam tőle, mintha magam is része lennék ennek az oszlásnak.

A kórházban elaltattak, hogy megszabadítsanak ettől a rettenettől. Az aneszteziológus a fejemnél volt, amikor hallottam, hogy baj van. Váratlanul külső szemlélője lettem a testemmel való bajlódásnak: láttam, ahogyan az orvos a hasamra mért ütésekkel próbálja a méhlepényt távozásra bírni, majd az altatóorvos figyelmeztetésére abbahagyja. De én ezzel már nem törődöm, elhagyom a szobát, és ködszerű légben sebesen repülök tovább, mindaddig, amíg egy jóságos szempárral nem találkozom. Átjár a boldogító érzés: minden jó, pont így jó, én is jó vagyok, megtettem mindent, ami tőlem tellett, elfogadnak, szeretnek. Annyira jó ez a hely, hogy vissza sem akarok jönni soha többé. De nem maradhatok. Neked még dolgod van, mondja a szempárhoz tartozó hang, és én elfogadom, ha ő mondja, akkor annak úgy kell lennie.

Közben a férjem élte a maga életét, de ellátta a kisfiúnkat becsülettel, és jött is hozzám látogatni. Kinéztem a kórház ablakából, és azt látom, jön az én szerelmetes férjem, fogja a kisfiunk kezét. De ki fogja a másik kezét? Margit, közös barátunk. Egyforma nadrágban vannak, az én páromon, aki soha nem adott az öltözködésre, egy fess nadrág van, Margiton ugyanolyan. Mondták, ne aggódjak, Margit ott alszik, amíg én kórházban vagyok, Margit mindent ellát, Margit mindent elrendez. Amikor hazamentem, Margit maradt. Pihenjek nyugodtan, mondták, Margit majd segít nekem mindenben.

Jött a Karácsony, otthon voltunk. Margit előttem ölelgette és puszilgatta a férjemet. Próbáltam jó képet vágni a dolgok alakulásához, de ezt már nem bírtam, bementem a fürdőszobába, és elzokogtam a fogkeféknek szomorú életemet. Gondoltam, én még egy ilyen együttlétet, soha! Szilveszterkor elmentek otthonról. De hiába. A magamra hagyatottság még fájdalmasabb volt.
A párom persze próbálta velem megbeszélni a kapcsolatunkat, javasolta a válást is, de én hallani sem akartam róla. Ekkor ő megpróbált engem más férfiak felé terelgetni. Ismerkedjek, éljek ­– mondta, hiszen ő már nem ugyanúgy a férjem, másra vágyik. Én nem akartam, őt szerettem, utána epekedtem. Végül nem bírtam a szenvedést, kötélnek álltam. Egy festőművész volt a választottam. Együttlétünkből azonnal baba lett, és milyen érdekes, egy olyan baba, aki kitartott végig: megszületett a második gyermekem egy másik férfitől, ő a kislányom, Zsófi.

Nagy volt a zűrzavar. Én aludtam az egyik szobában a festővel, a férjem a másikban egy új nővel. Az én kapcsolatom azonban tiszavirág életű volt. Nem volt választásom, a férjemet szerettem eltéphetetlenül, őt sírtam volna vissza mindenáron. A festő jött rendszeresen a kislányához. Talán, ha nem ilyen jó apa, soha nem válunk el a férjemtől. Mert egyszer csak eljött a nap, amikor végleg elhagyott a párom.

Gyászoltam sokáig, még egy év múlva is ott tartottam, hogy a legkisebb dologra elsírtam, magam. Az utcán, a boltban, az iskolában… bárhol és bármikor. Asztaltól elváltunk, ágytól nem egészen. Volt egy jelünk: ha odaadta a kezembe a lakáskulcsát, az azt jelentette, hív magához. Ha nem értem rá, szó nélkül nem vettem át. Hogy ne legyen sértődés. De ráértem. Mentem, futottam. A mai napig ugyanúgy vonzódom hozzá, mint szerelmünk első hónapjaiban.

Nemrégen megnősült. A jó kapcsolatunk megmaradt, barátok vagyunk. Én nem mentem férjhez, soha nem találnék olyat, mint amilyen ő volt nekem. Érdekes munkám van, és sokirányú az érdeklődésem. Legfőképpen azonban anya vagyok. Az édesanyám önfeláldozó módon nevelt bennünket, ő is ezt kapta az anyjától, ezt vitte tovább. Én magam is ezt teszem, még ma is, hogy felnőttek a gyerekeim, elég egy telefonhívás, egy fél mondat, és már szaladok is.

Két gyermekem van, akik felnőttek, de érzem, hogy vannak még valahol gyermekeim. Az álmaim üzenik ezt. Hiába éltem egész életemben a gyerekeimért, hiába vagyok ma is áldozatkész édesanya, álmomban újra és újra megjelennek síró gyermekeim, és én nem etetem meg őket. Reggelente, az álmok ködéből felderengve a szívemig hatol a sejtés: ők az én meg nem született gyermekeim.

(Részlet Singer Magdolna ezen a címen megjelent interjúkötetéből, amely 2006-ban jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában)
Egy olyan asszony története, akinek sokszor kellett átélnie a vetélés fájdalmát.