Apa soha többé nem jött vissza

Nagyon apás voltam, irigyeltem a körülöttem lévő gyerekeket, akiknek élt az édesapjuk. A biztonság örökre eltűnt az életemből. Titkon reméltem, hogy egyszer csak visszajön. Azt gondoltam, biztos csak tévedés a halálhíre. Lassan nyolcvan éves leszek. Mégis visszavárom, a mai napig, így vén fejjel is.

Párás, esős, ködös lehangoló időben búcsúztunk el édesapámtól. Lelkem szomorúságával, félelmével váltunk meg tőle. A kapuban álltunk, megcsókolt, megsimogatta a fejünket. Anyám, aki az öcsémmel volt terhes, ölébe fogta a legkisebb húgomat. Könnyei potyogtak. Hosszan néztünk apám után, aki elindult a második világháborúban a frontra. Láttuk, amint a sarkon integet, majd alakja ködbeveszett. Anyám hangját hallottam, Istenem, Istenem, talán most látjuk utoljára. Még ennyi év után is fülembe cseng kétségbeesett hangja.

A háború szörnyűségeit éltük. Pincébe költöztünk, a házunkat kirabolták. Folyton lőttek, nem volt se víz, se élelem. Anyám vidékre járt ennivalóért, egyszer majd megfagyott, mert elaludt a nyitott vagonban. Máskor majdnem elhajtották az oroszok, amikor a pályaudvaron körbefogták. Ő azonban bebújt a vonat alá. Egyszer csak elindult a vagon. Ijedtében kidobálta a csomagjait és kigurult két kerék között. A vasutas találta meg, majd elszállásolta a házába. Hát így nem haltunk éhen, hárman gyerekek, anyám és nagyanyám.

Egyik alkalommal egy orosz tisztet szállásoltak el nálunk. Valamit kiírt az ajtónkra, és attól kezdve nem verték azt puskatussal. Egyszer nagy örömünkre csokoládét, fejkendőt és egy lábos húsos tarhonyát hozott. Hárman voltunk testvérek, anyám pedig állapotos. Az ebéd íze a mai napig a számban van. A tiszt anyámat nem bántotta. Mindig elbújt a szomszédba, ha jöttek az orosz katonák, de ha oda is jöttek, a nyúl ól mögé hasalt a hóba.
Így múlt a tél. Apám két levelet írt, aztán csak a mély hallgatás. Semmit sem tudtunk róla. Közben kitavaszodott és a romok felett elindult az élet. Kezdtek a hadifoglyok hazaszállingózni. Gyakran álltam ki a ház elé és néztem az utca végét, ahol utoljára integetett, hátha feltűnik az alakja. Vártunk, és soha nem vágytam jobban az éltben arra, hogy apa megjöjjön.
A testvéreimmel mindig azt játszottuk, hogy apám megérkezik, mindenkit össze-vissza csókol és újra mesél nekünk. A remény nem halt meg bennünk. Ahogyan, ma sem. Ma is visszavárom.

Áprilisban, egyik nap megjöttem az iskolából és kimentünk a kertbe játszani. Gyönyörű volt minden, virágba borultak a fák és minden üde volt, zölden pompázott körülöttünk a természet. Nagyanyám ásta a veteményest, közben potyogtak a könnyei, nem győzte törölgetni az arcát. Hiába kérdeztem, mi a baj, nagyi, nem válaszolt. Egyszer csak megsimogatta a homlokomat és azt válaszolta: szegény kis árváim. Nem értettem miért mondta, de halvány, hideg félelem ébredt bennem.
Anyám amint hazajött a munkából, nagymama közölte a rossz hírt, amit apám egyik katonatársa hozott. Apám egy bécsi kórházban, állítólag tífuszban meghalt. Anyám görcsös zokogása furcsa érzést keltett bennem, mintha valami eltört volna.
Bizonytalanság, fájdalom fészkelte be magát a szívembe. Nem tudtam felfogni, hogy nincs, hogy nem ölel meg soha többé. Nem hallom kedves hangját, szeretete eltűnt az életemből. Hiába várom este, amikor már mindenki elaludt. Ahogyan most is. Hiába. Lassan nyolcvan éves leszek. Mégis visszavárom, a mai napig, így vén fejjel is.

Ebben az időszakban távolodtam el Istentől. Vallásomat sem gyakoroltam, egészen édesanyám haláláig. Nem tudtam, képtelen voltam megbocsátani azt, hogy megfosztottak apámtól, azt hajtogattam, ha élt volna apám, az én életem is másképp alakult volna. Ez igaz is volt. Életünk teljesen más irányt vett. Reggel hideg konyhába mentünk ki, én készítettem a testvéreimnek a reggelit. Mindenben segítettem, én voltam a legnagyobb, fát fűrészeltem, fát vágtam. Mostam egy ócska teknőben. Kamasz voltam, talán még kamasz sem. Nyáron vásároltam, főztem, takarítottam, és a kisöcsémet vittem naponta háromszor szoptatásra, mert anyámnak nem volt teje. Komoly felelősség alakult ki a családért bennem, ami persze terhet is jelentett egy gyereknek.

Nagyon apás voltam, irigyeltem a körülöttem lévő gyerekeket, akiknek élt az édesapjuk. A biztonság örökre eltűnt az életemből. Titkon reméltem, hogy egyszer csak visszajön. Azt gondoltam, biztos csak tévedés a halálhíre. Valahol él, valami érthetetlen okból nem tud hazajönni. De muszáj, kell, hogy valamikor megjöjjön. Ez az ostoba hit élt bennem, és nem tudtam szabadulni a gondolattól.

Úgy véltem, nem lehet, hogy egy ilyen jó édesanyától és négy gyerektől elvegye az Isten az apát. Ettől kezdve perben éltem az Úrral. Szemrehányást tettem neki. Nincsen igazság, Soha nem bocsátottam meg Istenek, hogy azt vette el tőlünk, aki a legfontosabb volt az életünkben. Nem értettem, édesanyám, hogyan tud belenyugodni, bízni is hinni. Gyerekfejjel csak dac volt bennem, és dühös voltam mindenre és mindenkire. Anyám azt mondta, Isten tudja miért kellett elmennie, és ez apa javát szolgálta, a haza javát szolgálta. Magyarázata további dacot, mérget váltott ki belőlem, és még jobban haragudtam az egész világra.

Vasárnaponként szívesen mentem az egyik barátnőmhöz, mert az édesanyja sokat mesélt nekünk, sokat beszélgetett velünk. Vitatkoztunk, összecsaptak a vélemények, az indulatok. Mégis választ kaptam sok miértre és hogyanra, és eben örömöt leltem.

Aztán betörtek hozzánk és mindent elvittek. Keresztapám elhelyezte anyámat egy munkahelyen, aki törékeny, kicsi termete ellenére keményen dolgozott. Sokat gürcölt, mire felnőttünk. Csak velünk törődött, nem járt sehova. Soha nem mondta, de az ő gyásza így volt a legkönnyebb, hogy elfoglalta magát, hogy velünk foglalkozott állandóan. Dolgozott, otthon mosott, főzött, ellátta négy gyerekét és édesanyját, aki szintén velünk élt már akkor. Varrt ránk, taníttatott bennünket, hogy jobban érvényesüljünk az életben. Egészsége persze tönkre is ment. A természet megbosszulta ezt az életvitelt.
Anyám halálakor volt egy érdekes, furcsa álmom, egy különös, fényes helyen jártam, ahol találkoztam édesapámmal. Emberi szóval nem elmondható, kimondhatatlanul boldog érzés szállt meg, amit az életemben soha nem éreztem. Napokig a hatása alatt voltam. Apa tudtomra adta, hogy továbbra is el kell mennie, nagyon, nagyon messzire, de azt ígérte, találkozni fogunk egyszer és együtt leszünk örökre.

Lassan nyolcvan éves vagyok. Kisgyerek voltam, amikor elment és integetett az utca végén. Ma is hiszek benne, hogy egyszer találkozunk. Az álom után elmúlt az iszonyú, kínzó vágy, hiányérzet ami végigkísért egész életemben. Biztos, Isten üzent, hogy nyugodjak meg. Én ebben nyugodtam meg. Az Úrban. Ő mindig törődik velem.

2009.11.10.
Hanák Mária