„Azért a víz az úr...”

(naplójegyzet)

"Borzongat, mégis vonz az ismeretlen,
a boldogság talán ott messze van,
hol mély a tenger, s az ég lehajlik
a vízre, amely szinte parttalan."
(Várnai Zseni)

Nekem az úszás-adta csodálatos érzésről pusztán sejtéseim vannak. Soha nem tanultam meg úszni, csak ámulattal, és reszkető izgalommal figyeltem, ahogy a gyermekeim már apró kisgyermekként átszellemült arccal, boldogan szelték az uszoda, nem sokkal később a Rába és a Duna, végül varázslatos álmuk megvalósulásakor a tenger hullámait.
Hogy soha nem tanultam meg úszni, talán azért történt, mert félelmetes nyomot hagyott bennem első találkozásom a sebesen áramló folyóval.
Úgy 6 -7 éves lehettem, amikor apukám, - aki egyébként közel 80 évesen is kiválóan úszott - magával vitt a folyóhoz. Ahogy úszott, miközben én a hátába kapaszkodtam, a túlpartra érkezés előtti pillanatban váratlanul sebesen keringeni kezdtünk egy félelmetesen kavargó, sötét örvényben. Néhány pillanatig hiányzott csak a papa védelme, a rémület sem tartott tovább pár pillanatnál, és már partot is értünk, de azóta engem soha többé senki nem tudott rávenni, hogy úszni tanuljak. Csakis úgy voltam hajlandó mély vízbe menni, ha közben érezhettem a szilárd talajt a talpam alatt, és biztos kézzel kapaszkodhattam valamibe.
Talán ezért van, hogy én a tengert és a folyókat is inkább csak nézni szerettem mindig. Ülni a parton, hallgatni a csendet, a víz zenéjét, a hullámok ringatózását, nézni, ahogy a végtelen ég a vízre hajol, várni, ahogy az azúrkék horizonton szikrázóan előbújik a nap, vagy a parton ülve búcsúztatni a vöröslő bíborral eltűnő megfejthetetlen csodát, becsukott szemmel remélni, hogy végtelen körforgásával a VÉGTELEN titkát rejtegeti… vágyni, hogy a titok mégis feltárul egyszer.
Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megélhettem ezeket a pillanatokat. Hálás vagyok azért is, hogy Zoli fiam áldozhatott megfejthetetlen titkokat rejtő szerelmének, a csodás tengernek élete utolsó pillanatáig.
Bár megtudhatnám, mit érzett „akkor”! Bár jönne egy álombéli üzenet legalább, hogy boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is…! Nem akarok, nem tudok arra gondolni, hogy szenvedett. Arra akarok és szerencsére, tudok is gondolni - és ezt is köszönöm a Teremtőnek, s ha önámítás is, esengve kérem, hagyja meg mégis ezt így nekem - hogy Zoli boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is, VÉGTELENÜL boldog…

- Mik vagyunk mi Neked, Uram? - kérdezem gyakran, de nincs felelet…
Megköszönöm mégis alázattal, naponta többször is egész fájdalmas, titokzatos létemet.
" - Könyörgök, imádkozom: szeress, Nagy Úr! De ne az én testemet, a tűnő anyagot szeresd, amely nem ér semmit… Szeresd, akiket szerelemben hívtam az életre, akik közül egyikük már a tökéletes létben, talán hozzád közel bolyong, talán úszik feléd a mindenség végtelen áradatában."
Imádkozom hozzád, Uram.
Talán meghallod a mindenségben esengő imáimat…
Imádkozom. Mi mást tehetnék e félelmetes, mégis csodás rejtelemben?
Talán mégis, ezzel is, tehetek valamit Istenért, Emberért, a lélekért, szeretteimért, magamért, fájdalmas - szép, örök titkokat rejtő létünkért. Talán jó úton járok akkor is, ha néha esengő imáimon kívül semmi egyébre nincs erőm…
Talán…

(2008. 07. 29)

***

Vigasztalás
(„Csillagfiú” emlékére)

Akkor, ott a parton rád talált apád,
letérdelt, és ölelte halott fiát.
Csak nézett némán, és simogatott,
szívébe zárva az örök bánatot.
S ahogy némán, könnyezve búcsúzott,
szemedben meglátott egy pajkos csillagot.
Könnyei között elmosolyodott,
s szívébe rejtette a fénylő csillagot…
Este , - hogy Rólad fájdalmas hírt hozott -
vigasztalón az ég felé mutatott:
- nézz arra messze, ahol a Hold ragyog,
ahol a legfényesebbek a csillagok…!
Ott él a fiunk is, mindig láthatod,
ha kinyitjuk esténként az ablakot…

(2001. 07. 29.)