Hosszú versek

Elszáll a nap. Könnye hull már, drágám.
Takard be szíved: fázni fogsz nagyon.
Látod a fákat, meghajlott derékkal
fenn toporognak mind a dombokon.

Ez hát az ősz. A dérütött, magányos.
Anyánk, apánk lassú lépteit
áttörhetetlen vadvízként, mocsáros
otromba esők lopva ellepik.

Nyűgös testüket dérből, zuzmarából
sem mentheted ki. Nincs mód, s alkalom.
Sorsuk árvultan magunkra felöltjük.
Takard be szíved: fázni fogsz nagyon.

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.

Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.

Halk lesz a Szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.

„Köszöntelek;
— Szólnék; — Te Szép világ szeretlek”,
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
„Isten veled, Isten veled!”

Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.

De megered
A Szó patakja s szétveti a mellet:
„Hívlak, szeretlek; kívánlak, ölellek;
Erdők; hegyek; virágok emberek!”

Hetven körül
Az ember mindennek örül

Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong;
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:
Az Istené.

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;

hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;

tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra hiveid.

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tünő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

Elmentem otthonról
lidérc-szót hallgatni.
Elmentem otthonról
kalmárral alkudni.
Elmentem otthonról
idegen lyány után.
Elmentem otthonról
csütörtök délután.

Géplovon üldöztem
iramlós örömet.
Beértem s örömmel
éltem az örömet.
Kardokat csörtettem,
puskákat sütöttem,
lázadtam, tüzeltem,
vérben is fürödtem.

Csókoltam szájat és
csiklandtam tenyeret.
Kerestem virágot,
kerestem kenyeret.
Ittason csetlettem
imbolygó láng után -
Így telt el a hosszú
csütörtök délután.

Csütörtök éjjelre
csak hazanyitottam,
hogy melléd lopóddzam
szégyennel, titokban.
Koszorúd küszöbön...
- No mi az? No mi az?
Kezedet megfogom:
Hideg az, hideg az.

Fejed a párnáról
padlóig lebágyadt,
iszamos aludt vér
tócsázza az ágyat.
Gyilkos járt tenálad
elvoltom idején.
Mért nem is tértem meg
napszállat idején?

Verseim, verseim
elállnak meredten.
Elhagytam, s elhagyott,
akit én szerettem...
Négybevágott szívét
örökké foldozom.
Vérét a kezemen
örökké hordozom.

Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen.