Judith Viorst Szükséges veszteségeink (Háttér Kiadó 2002) című könyvében így ír erről: „Egy nyugodt nyári délutánon Liv Ullman apja haláláról beszélt, és arról, hogy azóta sem szűnt meg az apai szeretetet keresni. Harag van a hangjában, amikor arra emlékezik, hogy anyja és nagyanyja "sírva és sikoltva versengtek, hogy melyikük gyászol mélyebben". Liv számára, aki akkor hat éves volt, soha nem adatott meg a gyászoló státusza. Gyászát soha nem ismerték el, és nem vigasztalták.

Áramlat-élmény a hallgatás, meghallgatás által a gyógyíthatatlan betegek mellett. A tanulmány esetleírásokkal és ezek elemzésével arra kíván rámutatni, hogy képessé válhatunk a hallgatás, meghallgatás által egy magasabb szintű meghittség, együttlét elérésére, arra, hogy egy közös áramlat-élmény részesévé váljunk, még egy olyan fájdalmasan nehéz helyzetben is, mint amilyen a haldoklókkal való kommunikáció.